Ezt kaptuk húsz éve a Resident Evil sorozat tizedik évfordulójára - Resident Evil Deadly Silence teszt

Idén harminc éves a Resident Evil sorozat. A Capcom meg is lepte a rajongókat a kiválóan sikerült Requiemmel, azonban érdemes kicsit visszatekinteni, és megnézni, hogy 20 évvel ezelőtt, a tizedik évforulót mivel ünnepelték. 2006-ban ugyanis már egy éve piacon volt a negyedik rész, az ötödik rész megjelenéséig még három évet kellett várni, így szóba sem jöhetett az, hogy ebben az évben egy újabb folytatással gazdagodjon a sorozat. Ekkor még egészen új volt a piacon a Nintendo legújabb generációs kézikonzolja, a DS, és a japán cégóriás úgy gondolta, hogy a kerek évforduló alkalmából kiadja rá az 1996-os első részt. Fontos leszögezni, hogy ez nem a 2002-es Gamecube-os remake átirata, ahhoz ugyanis gyenge a DS hardvere.

Ismerős terepen

Első látásra azt a játékot kapjuk, amit már '96 óta megszokhattunk: egy fix kameranézetes (3D-s karaktermodellek, tereptárgyak, 2D-s, rajzolt hátterek) túlélőhorror, limitált kapacitású inventory, számos feladvány, ami sokszor nem szimplán tárgyak gyűjtögetéséről szól, a híres, vagy inkább hírhedt "tank controls". Szerencsére az élőszereplős FMV videók is szinkronnal együtt jelen vannak. A történet és alaphelyzet maradt a régi, miszerint a fiktív Raccoon City melletti erdőben rejtélyes gyilkosságok történnek, több fős csoportok embereket támadnak meg, és az áldozatokat általában el is fogyasztják. A S.T.A.R.S. nevű különleges egység Bravo Osztaga a helyszínre siet, hogy kivizsgálja az esetet, azonban az érkezést követően rejtélyes módon nyomuk veszik. Ekkor küldik utánuk az Alfa Osztagot, melynek két tagját irányíthatjuk, feladatuk az erdő mélyén található kúria felderítése, melynek falai közt választ találhatnak a rejtélyes gyilkosságok forrására, valamint az eltűnt csapattagok sorsára is fény derülhet.

"Akkor most el kéne hagyni az ingatlant..."

A játék már a bevezető előtt döntés elé állít: választanunk kell két karakter között, hogy kit szeretnénk irányítani. Jill Valentine-t választva kicsit könnyebb dolgunk lesz, hiszen 8 férőhelyes inventoryval bír, a zárnyitójának hála már az elején több helyre be tud jutni, cserébe kevesebb életereje van. Chris Redfield szívósabb, de nincs zárnyitója, így fel kell készülni arra, hogy vele több kulcsot kell keresgélni, és csak 6 tárgy lehet nála egyszerre. Érdemes mindkét szereplővel végigjátszani, mert a történet egyes elemei is másképp alakulhatnak. A végigjátszás során több olyan helyzet is adódik, ahol döntést is hozhatunk, ezektől is függ a befejezés, ebből ugyanis több van, ez tovább növeli az újrajátszhatóságot.

Belső gonosz két képernyőn

Azonban jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért is jó az, hogy DS-re is kiadták a Resident Evilt? Elvégre az évek során több platformon is napvilágot látott, PS-en ráadásul az évek során három féle változat is piacra került. Mindegyik verziónak volt kisebb-nagyobb exkluzív tartalma, így sejthető, hogy a Deadly Silence több egy egyszerű portnál. Számos téren ki lett bővítve extra tartalmakkal, és kisebb finomhangolásokkal úgy, hogy a Nintendo DS minden extra funkcióját kihasználja. Ami veteránoknak gyorsan szembetűnhet, hogy a karaktermodellek minőségén és animációján sikerült kicsit csiszolni. Maga a játék DS-hez képest szokatlan módon az alsó képernyőn fut, de a felső sem marad kihasználatlanul: itt folyamatosan látható a térkép, amin nyomon követhetjük, hogy melyik szobákat fedetzük fel. Emellett a háttér színe folyamatosan jelzi az életerőnket, és a fegyverünkben lévő lőszer számát is láthatjuk. Ezeket más platformon mindig az inventory képernyőn kellett ellenőrizni, de ezeknek a módosításoknak hála jóval gördülékenyebb lett a játékmenet, mert kevesebbszer kell ugrálni a menük közt. Irányítás terén is történt előrelépés, végre belekerült az auto aim (külön gombbal válthatunk a célpontok közt), a kés egy gyorsgombra lett áthelyezve, és nem foglal el helyet az inventoryban, de az is említésre méltó, hogy végre újra lehet tölteni manuálisan a fegyvereket célzás közben. Korábban ezt az inventory képernyőn tehettük meg, vagy célzás közben kizárólag akkor, ha kiürült a tár.

A Rebirth módot választva teljesen új feladványokkal találjuk magunkat szemben. Ezek többnyire az érintőképernyőt vagy a mikrofont használják ki.

A játékot elindítva rögtön két mód közül választhatunk. A Classic mód egy az egyben az alapjáték, ahogy azt más platforomon megszokhattuk, természetesen a feljebb taglalt apróságokat már ez is magába foglalja, de a Deadly Silence lényege a Rebirth módban rejlik. Itt a játékmenet hű marad az alapokhoz, ugyanakkor számos új feature megmutatkozik, amelyek kimondottan a DS-re lettek szabva. A puzzle-ök egy részét újakra cserélték, például az egyik szobában, ahol eredetileg szobrokat kellett tologatni, Rebirth módban egy érintőképernyős minijátékot kell teljesíteni, ahol egy mérlegre kell különböző súlyokat elhelyezni úgy, hogy egyensúlyban legyen. Később egy szobában gyertyákat kell elfújni, ehhez DS mikrofonját használjuk, illetve ajtókon belépve gyakran előfordul, hogy egy belső nézetből történő késelős minijátékot kell teljesíteni. Első sorban a Rebirth módot javasolt végigjátszani azoknak, akik már korábbról ismerik a játékot, mert sűrűn okozhat meglepetéseket a régi verziókhoz képest. Kapunk még egy többjátékos módot, amit minimum ketten, maximum 4-en játszhatunk, de fontos megjegyezni, hogy ez nem a teljes értékű sztori, amit végig lehet játszani, inkább csak a sztoriból kiragadott pályarészek, amiket Coopban vagy Versus módban teljesíthetünk.

Tank Controls és egyéb nyalánkságok

Miután kiválasztottuk, hogy kit irányítunk, illetve melyik módban szeretetnénk játszani, és végignézzük a néhány perces élőszereplős bevezetőt, kezdetét veszi a játék. Itt hamar megtapasztalhatjuk a korai Resident Evil részek hírhedt rákfenéjét, az úgynevezett "Tank Controls-t". Ez annyit takar, hogy szereplőnket a D-Paddal irányítjuk, azonban nem abba az irányba megy, amelyik iránygombot nyomjuk, hanem a jobbra-balra gombokkal az adott irányba lehet forogni, az előre gombbal a karakter arra indul el, amerre néz, a hátra gombbal pedig hátrálni lehet, a futáshoz nyomva kell tartani egy másik gombot is. Ez az irányítástípus finoman szólva is riasztó lehet kezdők számára, személyes tapasztalatom az, hogy kellett néhány óra, mire kellően hozzászoktam. Aki a 3D-s, modernebb részeken nevelkedett, annak mindenképpen türelmesnek kell lennie az irányítással, ha a játék végére szeretne érni. Az első órákban a kameranézet sem könnyíti meg a dolgunkat: a játék előre renderelt, 2D-s háttereket használ, és amikor a képernyő szélére, vagy másik szobába érünk, átvált egy másik perspektívára. Az irányítás és kamera kombója eleinte gyakran azt eredményezheti, hogy hirtelen egy zombi karjaiba  futhatunk, aki egy sarkon túl már lézeng. Emiatt érdemes fülelni, mert a csoszogásuk elárulja őket, és tudhatjuk, mikor egy térben vannak velünk (fülhallgató használata javasolt a jobb élmény érdekében). De aki kitartó, az idővel rájöhet, hogy nem is olyan rossz az irányítás, amilyennek elsőre, másodszorra, és harmadszorra tűnik. Néhány óra múlva már sokkal természetesebbé válik, csupán modern játékokhoz hasonlítva mondható szokatlannak.

Ha sarokba szorítanak, a legjobb, ami tehetünk, hogy keresünk egy ajtót.

Ha az irányítás okozta sokkon túltettük magunkat, a kúria felfedezése közben hamar megismerkedhetünk a főbb játékelemekkel, amelyek már 30 éve a sorozat alapját jelentik. A különböző pontokon elhelyezett írógépeket használhatjuk mentésre, azonban hogy ne legyen túl könnyű dolgunk, írógépszalagra is szükségünk lesz a használatukhoz. Bizonyos szobákban írógép mellett találhatunk ládákat, amiben elhelyezhetjük azokat a tárgyakat, amelyeket nem akarunk magunknál tartani. Ezeknek a ládáknak az érdekessége, hogy a tartalmukat mindegyik helyről elérhetjük, így nem kell köztük szállítani a tárgyakat. A gyógyításhoz találhatunk több fajta tárgyat is, a legérdekesebb ezek közül a gyógynövény, melyekből 3 féle színű létezik. Ezekkel érdemes kísérletezni, az inventoryban kombinálva lehet fokozni az erejét és hatását. Az inventory képernyőn a nálunk lévő tárgyakat jobban szemügyre is vehetjük, amire a játék egyik pontján szükségünk is lesz, ugyanis egy ponton továbbjutáshoz szükséges tárgyat kell tüzetesebben megvizsgálni ahhoz, hogy egy rejtvényt megfejtésében továbblépjünk. A játéktér tagolt, ajtók és liftek választják el egymástól a különböző zónákat, ellenfeleink szerencsére nem tudják ezeket kinyitni, így nem kell attól tartani, hogy követnének.

Akár Chris-t, akár Jill-t választjuk a játék elején, a történet helyszínéül szolgáló kúria garantáltan minden esetben a barátságtalan oldalát fogja mutatni. 

A játék elején a kúriában találjuk magunkat, ahol hamar szembesülünk azzal, hogy a továbbjutásunkat nem csak néhány céltalanul lézengő zombi próbálja akadályozni, hanem zárt ajtók és feladványok is utunkat állják. A legtöbb ajtón eleinte nem tudunk bemenni, így hamar bele kell tanulni, hogy lehetőleg mindent vizsgáljunk meg az adott szobában, mert bárhol találhatunk olyan tárgyat, ami segíthet a továbbjutásban (ez nem feltétlenül kulcs). Jellemzően ezeket nem találjuk meg csak úgy egy üres szoba közepén, hanem valamilyen feladványt kell megoldjunk, aminek a végén megkaphatjuk. Azonban sok esetben a feladványokhoz is szükség van valamilyen tárgyra, amit könnyen lehet, hogy nem a közelben találunk meg. A feladványokhoz általában találunk valamilyen dokumentumot, ami a játék történetéhez kapcsolódik, és gondosan átolvasva találhatunk utalást a sorok közt a megoldásra. A történet előrehaladtával a kúrián kívül is több helyre eljutunk, bármikor vissza tudunk menni a korábbi helyszínekre, sőt egyes pontokon szükség is van erre.

"It's a weapon. It's really powerful, especially against living things!"

Eleinte csak a lassú, csoszogó zombik jelentenek veszélyt, jobban mondva nem is kimondottan ők, hanem velük együtt a szűk terek, ahol nehéz kikerülni őket. De épphogy hozzászokunk a kicselezésükhöz, máris új ellenféltípusokat ismerhetünk meg. A fertőzött kutyák általában falkában rontanak ránk, és igyekeznek kicselezni, így nem érdemes közel engedni őket. Az óriáspókok nem jelentenek nagy veszélyt, ha csak elrohanunk mellettük, de ha leköpnek, van rá esély, hogy megmérgeznek, ilyenkor kék gyógynövényel kúrálhatjuk magunkat. Vannak még hollók, ezek a kutyákhoz hasonlóan többen támadnak és gyorsak, a legveszélyesebb ellenféltípus azonban a Hunter. Ezek a hűllőszerű lények messziről rá tudnak ugrani a játékosra, és ha elkezdenek támadni, meglehetősen nehéz elmenekülni tőlük. A legaljasabb húzásuk, hogy képesek nagyon ritkán egyetlen ütéssel kivégezni. Ilyenkor támadás előtt  egy jellegzetes hangot adnak ki, amit egy animáció kísér. Meg lehet próbálni kikerülni, de ez a szűk tereken körülményes, a legjobb megoldás az, ha rájuk lövünk amíg felénk ugranak, mert ezzel meg lehet szakítani a támadást. A kimérák rovarszerű lények, ezek előszeretettel támadnak a plafonról függeszkedve, érdekesség, hogy az eredeti, első kiadású Resident Evilben nem szerepeltek még, hanem csak a későbbi, PS-en a Director's Cut-ban debütáltak. Nem mehetünk el szó nélkül a fegyverek mellett sem: az elején pisztollyal és késsel kezdünk, majd hamar lehetőség adódik egy puska megszerzésére. Ez azonban nem olyan egyszerű, amolyan ki nem mondott tutorial célt szolgál, ami megtanít arra, hogy a játéktér tele van csapdákkal, és jó lesz vigyázni, hogy hová lépünk, és mihez nyúlunk. Később kapunk egy hatlövetű magnumot, valamint gránátvetőt, amihez 3 különböző lőszerfajtát használhatunk, de ha ez sem lenne elég, lángszóróval is sütögethetünk zombikat, valamint rakétavető is kerül a kezünk ügyébe.

A kutyákat ne próbáljuk simogatni, arra ott a Nintendogs. Kutyakeksz helyett ólommal kínáljuk meg őket, attól hamar fekvő helyzetbe kerülnek. De akár el is futhatunk mellettük.

Audiovizuális szempontból nem állítom, hogy jól öregedett a játék. Alapvetően 2D-s hátterek minősége mai szemmel nézve nem túl jó, igaz, hogy ez pont a Deadly Silence esetében a legkevésbé szembetűnő, hiszen a DS kisméretű képernyőjén még egész jól helytállnak, de más verziók esetáben nagy képernyőn látszik igazán, hogy eljárt felettük az idő. Ahogy fentebb írtam, a 3D-s modellek a régebbi verziókhoz képest átestek némi ráncfelvarráson, de egy 90-es évek közepén megjelent játékhoz hűen bizony közelről látszik, hogy kissé darabosak. A zenék nagyrésze a mai napig ikonikus, a Capcom előszeretettel dolgozza fel újra őket, és teszi bele az újabb részekbe, így ezt a mai napig nem érheti panasz. A hangeffektusok egy része rendben van, de a zombik hangja engem helyenként tehénbőgésre emlékeztet, így félelmetesnek semmiképpen sem mondanám. A játék megjelenésekor, egészen friss DS tulajként lenyűgözött, hogy mennyi élőszereplős FMV videó kapott helyet a játékban, valamint hogy minden párbeszéd szinkronos. Mára azonban a rajongók nagyrésze egyetért abban, hogy ezeknek úgy öregedtek, mint a tej. A videók leginkább a VHS-korszakot idézik (ezzel nincs is baj, elvégre ekkor jelent meg először a játék), abból is leginkább az alsópolcos horrorfilmek hangulata elevenedik meg. Az igazi mélypontot a szinkron hozza. A színészek gyakorlatilag minden beleélés nélkül olvashatták fel a rájuk kiszabott dialógusokat, amelyek sokszor elképsztően rosszul vannak megírva. Ennek az oka abban keresendő, hogy ezeket eredetileg japánul írták meg, majd pedig egy szimpla tükörfordítás keretében készült el az angol szöveg. Nem finomítottak rajtuk semmit, ennek köszönhetően az egész megfogalmazás szokszor természetellenes és bugyuta. Ez rengeteg aranyköpéshez vezetett, amelyek nagyrészt mémmé váltak a sorozat rajongói közt. Mindezek ellenére nem érdemes a földbe döngölni a játékot emiatt, mert a borzalmas sziknron és a low budget FMV videók tették azzá, ami, mondhatjuk úgy is, hogy ez adja a sármját. A videókban szereplő színészeket a közelmúltban felkutatták, és azóta számos interjú készült velük, a rajongói kisfimekről nem is beszélve, a széria kedvelői szemében mára kisebb sztárokká váltak.

Az intro továbbra is fekete-fehér, és cenzúrázott. Emellett a videók nem töltik ki a teljes képernyőt, ami kissé kiábrándító.

Amitől még jobb lehetett volna

A Deadly Silence-t úgy tartják számon, mint az első rész lehető legteljesebb kiadása, azonban van néhány hibája és kihagyott ziccere, amiket érdemes megemlíteni. A legelső ilyen rögtön az intro: a gond ezzel, hogy már '96-ban az eredeti első kiadásnál is csupán a japán verzióban volt színes, és vágatlan. Az EU-s és amerikai változatokban fekete-fehér és vágott verzió kapott helyet, ugyanis tartottak attól, hogy az erőszakos tartalom miatt a játék nem kerülhet a polcokra. Ezt később a bővített változatokban sem orvosolták, annak ellenére, hogy kimondottan ezzel reklámozták őket (magyarán hazudtak a marketingesek...). Kiváló lehetőség lett volna, hogy 10 év után a Deadly Silence vágatlan intróval kerüljön boltba, azonban a Capcom ezúttal is úgy döntött, hogy megkíméli a kedves játékosokat a színektől és a paradicsomlétől. Valahol érthető a dolog, hiszen a Nintendo családbarát politikája miatt kerülni akarták a konfliktust, de a borítót és korhatártos besorolást elnézve egyébként is nyilvánvaló, hogy ez a játék nem kiskorúaknak szól, így utólag kár érte, hogy kimaradt. Másik gondom, hogy a Director's Cut verzióban PS1-en volt egy bizonyos Arrange Mode, ami egy remixelt változata volt a játéknak. Ez arról szólt, hogy újrakeverték az összes tárgy és ellenség helyét, ami egy új élményt adott azoknak, akiknek a kisujjukban volt már azegész Resident Evil. Sajnos ez sem kapott helyet a tizedik évfordulós kiadásban, pedig szórakoztató volt. Harmadik, egyben utolsó problémám a többjátékos mód. Sok helyen azt a véleményt olvastam róla, hogy nem kell tőle sokat várni, kipróbálni azonban nem tudtam, mert egyetlen ismerősömnek van meg a játék, neki is amerikai régiós kiadás, nekem pedig az európai. Mondanom sem kell, a két régió közt nem működik a wireless connection, egyszerűen nem érzékeli egymást a két játék, pedig köztudottan vannak olyan játékok DS-re, ahol ez nem jelent akadályt. Valamint minden játékosnak saját példánnyal kell rendelkeznie, a Download Play nem támogatott. Köszi, Capcom!

A többjátékos módban nem látjuk közvetlenül a többi játékost, helyette színes ikonok mutatják a helyzetüket. Azonban ez csak a kisebbik probléma vele...

Hol a folytatás?

Ami már nem a játék hibája, de számomra csalódás, hogy a második és harmadik részek sosem követték az elsőt DS-re. Mivel a Deadly Silence volt a legelső Resident Evil játék, amivel valaha is játszottam, nagyon szerettem volna a magaménak tudni a Nintendo kézikonzolján a két folytatást, reméltem, hogy hasonló szintű törődésben részesülnek. A 2006 utáni években folyamatosan abban bíztam, hogy bejelentik őket, azonban erre soha nem került sor. Az ok talán abban keresendő, hogy a Deadly Silence világszrete jóval kevesebb, mint félmillió példányban kelt el, ami a rendkívűl népszerű DS-hez mérten bőven alulmúlta a Capcom elvárásait. Talán azért is alakult így, mert mint ahogy az elején írtam, már PS1-re is összesen 3 alkalommal tette tiszteletét, majd pedig 2002-ben egy teljes körű remake érkezett Gamecube-ra. Ennek köszönhetően aki az első résszel akart játszani, annak bőséges választék állt a rendelkezésére, és ez a kiadás már nem keltette fel a rajongók figyelmét, az első rész a kétezres évekre egy lerágott csonttá vált. Ugyanakkor a Nintendo DS célközönsége is inkább a fiatalabb korosztály volt, ezért egy túlélőhorror cím már rögtön hártánnyal indult az üzletek polcain. Későbbi jó példa erre, hogy a 2009-ben megjelent Grand Theft Auto Chinatown Wars az egyetlen olyan játék Nintendo DS-en, ami 18-as korhatár besosolást kapott, és szintén alulteljesített az eladásokat tekintve. Annak ellenére, hogy pozitív értékeléseket kapott, és maga a franchise mindig is kelendő volt más platformokon.

The master of unlocking

Ma már megszokhattuk, hogy a Capcom játékai általában úgy vannak megalkotva, hogy az első végigjátszást követően rengeteg extrával halmoz minket el a program, ami miatt érdemes újabb végigjátszásokba kezdeni. Nincs ez másképp a Resident Evil Deadly Silence esetében sem: kapunk mindkét játszható karakterhez extra ruhákat, ha elég gyorsan a végére érünk a történetnek, végtelen lőszeres rakétavető lehet a jutalmunk, a többjátékos módhoz is feloldhatunk további karaktereket. A Deadly Silence egyik legnagyobb exkluzív tartalma kétségen kívül a Master of Knifing, amit az első végigjátszás után kapunk meg. Ez egy arcade stílusú késelős minijáték, ahol Jill-t, vagy Chris-t irányítva FPS nézetből kell szörnyeket legyőzni késsel az érintőképernyőt használva. Abba az irányba vágunk a késsel, amerre a stylus-t húzzuk a kijelzőn, lehet átlósan, függőlegesen, vagy vízszintesen is (az is számít, hogy melyik irányból merre csináljuk a mozdulatot), de ha csak megérintjük egy ponton, azzal döfni is tudunk. Öt pályát kell teljesíteni, a végén pedig egy boss vár minket. A minijáték teljesítése után a pontszámunkat láthatjuk egy ranglistán. Míg korábban a második és harmadik részekben is volt valamilyen extra mód, Pl. Mercenaries, a Deadly Silence esetében ezt a módot kapjuk.

A Master of Knifing egy olyan extra mód, ami kizárólag DS-en létezik a mai napig.

Mindent összevetve a Deadly Silence egy figyelemre méltó változata a legendás első résznek, amivel három évtizeddel ezelőtt a Capcom megalapozta az egyik legsikeresebb játéksorozatát. Köszönet jár a stábnak, amiért ennyi újdonságot belezsúfoltak a cartridge-ba, azonban a vágatlan intro és az Arrange Mode hiánya kissé ront az összképen. Azoknak mindenképpen javasolnám, akik szeretik a Nintendo érintőképernyős kézikonzolját, és a túlélőhorror műfajt, elvégre ezen a téren a kínálat meglehetősen szűk. Kiváló lehetőség arra, hogy megismerjük a sorozat első részét, ha esetleg eddig kimaradt volna, de veteránok számára is okozhat meglepetést szép számmal. Az irányítás azonban sokakat eltántoríthat elsőre, de érdemes türelmesnek lenni, mert ha az ember egyszer megszokja, rájön, hogy valójában egész jól működik. Tény, hogy a régebbi részek közül mára nem az első rész zámít a legjobnak, de érdemes DS-en is adni neki egy esélyt. Azt azonban nem javasolnám senkinek, hogy a többjátékos mód miatt szerezze be ezt a portot.