Ilyen érzés volt kivárni a 3DS-t, és átvenni a Launch Partyn az elsők között

2010 januárjában, az érettségi előtti hónapokban a Gamespot oldalán lettem figyelmes egy rövid cikkre, amiben pár mondatban taglaltak néhány alapvető, frissen kiszivárgott információt a Nintendo készülőfélben levő  következő generációs kézikonzoljáról. Az ígéretek szerint formailag a DS-t fogja követni, lesz rajta analóg kar, giroszkóp, a felső képernyő képes lesz szemüveg nélküli sztereoszkópikus 3D-s képet megjeleníteni, teljesítményben a Gamecube-hoz fog közelállni, és nagyjából jövő év, azaz 2011 során kerül a boltokba. Nem sokkal 3DS néven hivatkoztak rá innentől, azt viszont nem lehetett biztosan tudni, hogy a végén tényleg ezt a nevet kapja-e majd. Én már itt felültem a hype vonatra, mert a GBA SP óta imádtam a Nintendo kézikonzoljait. 

Utána igyekeztem követni a híreket, mert pár hetente jött még egy-egy infómorzsa, amelyekből el lehetett kezdeni összerakni a képet, hogy mire is számíthatunk a jövőben. Úgy emlékszem, hogy lehetett hallani ezt-azt a 3D kameráról, szóba jött az AR, és a továbbfejlesztett online szolgáltatás is. Végül egy rövid bejelentés történt márciusban, ahol kiderült, hogy a konzol valóban a 3DS névre lesz elkeresztelve, és további információk várhatók az E3-on. Viszonylag hamar kiderült, hogy javában készül néhány igazi nagyágyú a konzolra, többek közt a The Legend Of Zelda: Ocarina of Time is játszható lesz rajta.

Ekkortájt találtam rá az interneten egy ausztrál David Turnbull nevű srác által szerkesztett blogra (3DS Blog volt a neve), aminek az volt a célja, hogy minden információt összeszedjen a konzolról. Ennek a blognak rendszeres olvasójává váltam, szinte mindig innen szedtem össze a legújabb híreket. A blog mára megszűnt, de itt egy utólagos interjú a sráccal:

https://seafoamgaming.com/2020/01/06/interview-with-nintendo3dsblog-owner-david-turnbull/

A bloghoz tartozó YouTube csatorna a mai napig létezik. Érdemes belenézni, mert remek időkapszula:

https://www.youtube.com/@Nintendo3DS/videos

Az érettségi stresszt azzal oldottam, hogy élőben néztem a Nintendo prezentációját, amit tűkön ülve vártam már hosszú ideje. Némi Wii játék bemutató után sorra is került a nagyágyú: Reggie Fils-Aime a néhai Satoru Iwatával karöltve közösen leplezték le a következő generációs Nintendo konzolt, a további percekben szinte minden korábban hallott feature-ről kiderült, hogy nem is állnak távol a valóságtól:

Ezután kiderült a megjelenési dátum, először a Japánban kerül piacra február 26-án, majd pedig egy hónappal később, március 25-én lesz kapható Európában, kettő nappal később pedig az USA-ban.

Ettől kezdve számomra még nagyobb méretet öltött a hype. Eldöntöttem, hogy a szalagavatóra, ballagásra és egyéb alkalmakra kapott pénzt félreteszem, tovább gyűjtöm, és előrendelem a 3DS-t, amint lehet. Ezt meg is tettem a mára megszűnt Margit Körút 62. alatt található Gamestop (aztán Gameshop, ami a Konzolvilág része lett) oldalán. Eközben a 3DS Blogra már özönlöttek az E3 utáni időszakban is az újabbnál újabb hírek, kép-és videóanyagok. A sima DS után elképesztő volt, hogy az otthoni konzolokat megközelítő minőségű játékokat kapunk kézikonzolra (pl. Resident Evil Revelations, Metal Gear Solid Snake Eater 3D).

Emlékezetes, de kevésbé becsületes esemény a várakozási idő alatt az volt, amikor 2011 első hetében berobbant az internetre egy fotósorozat, amin egy gyárból kicsempészett, még firmware nélküli fekete 3DS szerepelt. Itt lehetett jobban összehasonlítani, hogy a többi Nintendo kézikonzol mellett hogy mutat.

A 3DS blogon végig követtem a japán launch-ot (David ugyanis kiment Japánba emiatt, hogy beszerezzen egyet), igyekeztem valahogy kibírni még azt a szűk egy hónapot, de ekkorára már teljesen átéreztem Eric Cartman helyzetét a South Parkból, mikor a Wii megjelenését várta.

Eljött 2011. március 24-e, már javában vágtam a centit, és abban a hitben voltam, hogy másnap reggel nyitásra mehetek is átvenni a gépet. Aztán, éppen hazafelé tartottam a villamoson, mikor felhívtak a Gamestop-tól, hogy aznap este launch party-t tartanak az üzletben, ahol ki lehet próbálni, és át is lehet venni a 3DS-t. Mivel aznap jelent meg a Crysis 2, ezért az esemény valójában kettő dologról szólt. Ha jól emlékszem, este 7-8 óra környékén kezdődött a buli, bár a 3DS-t rögtön nem lehetett kipróbálni, mert azt csak később hozták az üzletekbe, de addig is a Crysissal lehetett játszani, osztottak Mostert is, és a Gamestar stábja is kint volt, akik Guitar Hero és MotorStorm Apocalypse versenyt is szerveztek. Aztán egy ponton az eladók megkértek minden látogatót, hogy menjenek ki az üzlethelységből, és várjunk kicsit a bolt előtt. Ekkor láttam, hogy jön néhány férfi a bolt felé, emlékeim szerint zakót/öltönyt viseltek, kezükben szatyrokkal, és látszot bennük a 3DS konzolok doboza! Ők aztán bementek az üzletbe, és kis várakozás után szóltak az eladók, hogy jöhetünk vissza.

Az üzlet pultjára ekkor már ki volt készítve több 3DS (3 darab, ha jól emlékszem) a dokkolóba helyezve, amiken ki lehetett próbálni néhány launch title-t. A Pilotwings Resort, Splinter Cell 3D, Super Street Fighter 3D, és Asphalt 3D volt, amire biztosan emlékszem. Nem volt annyi gép, ahány játék, de az eladó kicserélte a kártyát másra, ha kértük. Itt boldog birtokosa lettem egy Cosmos Black 3DS-nek, amit már közel egy éve vártam és spóroltam rá. Az első és eddig egyben az utolsó konzol, amint launch eventen vettem át, de nem bántam meg. Mivel mobilon szerettem az Asphalt Urban GT-t, ezért az Asphalt 3D-t választottam az első játékomnak, de később a kezdő címek közül utólag többet is beszereztem, személyes kedvencem ezek közül a Ghost Recon Shadow Wars.

Miután hazatértem a konzollal, alig vártam, hogy egész éjszaka játszhassak. Ennek egyetlen dolog szabott korlátot: angol töltős gépet adtak, erről azonban elfelejtettek tájékoztatni, és úgy emlékszem, hogy nem is volt teljesen feltöltve az akku, talán másfél-2 órát használhattam, mielőtt lemerült. Szerencsére másnap gyorsan találtam átalakítót egy közeli műszaki boltban.

Ekkor talán még nem is gondoltam volna, hogy a 3DS több lesz, mint egy konzol. Ugyanis még abban az évben rátaláltam a frissen létrejött 3DS Hungary-ra, ahol egy nagyon összatartó közösség szerveződött. Később írtam is ide játékteszteket, cikkeket. Ugyanitt jelent meg egy röviden megfogalmazott szavazás, ami valahogy így szólt: "Te eljönnél egy 3DS találkozóra? Igen/Nem". Én igennel szavaztam. Ezáltal lehetőségem nyílt megismerni a közösség egy nagyobb részét, és rendszeressé váltak ezek a találkozók. Ugyanezzel a társasággal hosszú ideig jártunk Play It-re promóterkedni a Nintendo-hoz, és ez vezetett a jelenlegi N-con-hoz is. A 3DS Hungary később Nintendolgokká avanzsált, számomra ennek a csúcspontja akkor volt, mikor a Nintendo forgalmazó Magyarország 2015 nyarán felajánlotta, hogy bagszival kiutazhatunk a Katowicéban tartandó Post E3 Tourra, hogy kipróbálhassuk a legújabb 3DS/Wii U címeket, és cikket írjunk róluk. Ezen felül imádtam fotózni is a 3DS-sel, utazások alkalmával mindig kerestem a lehetőséget, hogy hol tudok remek 3D-s képeket lőni. A konzol dobozzal együtt a mai napig megvan, és időkapszula gyanánt a számla is a dobozban van, jelezve a vásárlás pontos időpontját, bár kissé megfakult már. Az évek során nem kevés játékot beszereztem hozzá, és túlzás nélkül monhatom, hogy a legtöbbet használt konzolom a 3DS.

15 éves a Nintendo 3DS!

Immár 15 éve, hogy megjelent a Nintendo kézikonzol történelmének egyedi, egyben kivételes darabja, a Nintendo 3DS. A külseje ugyan arról árulkodik, hogy a Nintendo DS vonalat viszi tovább, de annyi újdonságot rejtett magában, hogy egyből felkeltette az érdeklődést. Magam is izgalommal vártam az új információkat, éreztem és tudtam, hogy sokkal több lesz, mint az elődje.

Először 2010 márciusában lehetett tudni arról, hogy készül egy új kézikonzol. Már akkor tudtuk, hogy 3D-s lesz, és teljes mértékig kompatibilis lesz a Nintendo DS játékokkal. Az első komolyabb bemutató a 2010-es E3-on volt. Talán az E3-történelem legjobb Nintendo prezentációja volt.

Az jól látszik, hogy nemcsak az akkori 3D-trendeket ragadták meg, hanem vélhetően volt egy olyan terv, hogy a PSP-hez hasonlóan egy egyedi formátumot adnak ki 3D-s filmekhez, aminek köszönhetően Nintendo 3DS-en lehet nézni filmeket. Ez az egyedüli, ami végül nem valósult meg. Jó eséllyel azért nem, mert nagyon drága lett volna a formátumot kidolgozni, megvalósítani, plusz a különböző stúdiók licenszdíjai. Meg valószínűleg látták, hogy a PSP UMD formátuma sem maradt fenn, tehát nem volt érdemes azért egy új formátumot azért kidolgozni, hogy Nintendo 3DS-en filmezhessünk, ha ez aztán nem is terjed el széles körben, így nem marad fenn hosszútávon. És hogy mennyire hiányzott, jól jelzi, hogy ugyan követtem a 2010-es E3 Nintendo promóciót, de egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy filmeket is ígértek volna.

Az akkor bemutatott promóciós videó, meg szerintem a valaha volt legzseniálisabb Nintendo reklám volt.

Ebben nemcsak az érhető tetten, hogy mitől volt egyedi a kézikonzol, hanem hogy miért szeretjük annyira a Nintendót! Ez az a gyermeki, varázslatos világ, ami ezt a céget jellemzi, amit felnőttként is annyira jó megélni! Ez volt régen a Nintendo, és ez most is, ebben nem változott a cég. Ez az egyik nagy egyedisége, egyben ereje. Aki ezt szereti, az egy olyan világ részese, ami egyszerre hozza vissza gyerekkorunk legszebb időszakát, de a mélyén játékok legalább annyira komolyak és kompetitívek, mint a rivális konzolok fotorealisztikus játékai. A Nintendo olyan a videojátékos piacon, mint a filmiparban a Disney.

Visszatérve a Nintendo 3DS-re nagyon vártam az egyes információmorzsákat a kézikonzolról. A technikai fejlettsége is vonzott, meg a kezdeti játékkínálat is. A megjelenés pedig sikeres volt. De még mielőtt rátérnék a személyes vonatkozásra, a magyar megjelenésre érdemes kitérni, mert az is emlékezetes volt. A Stadlbauer különböző Media Marktokban biztosított hostess lányokkal kipróbálási lehetőséget. És aki hozzájárult, arról csináltak egy képet játék közben. Ezt feltöltötték Facebookra egy bizonyos "Szemüveg nélküli" profilra, és aki a képekre a legtöbb reakciót (lásd még: lájkot) kapta, az nyert egy Nintendo 3DS konzolt. Az ilyen lájkgyűjtögető versenyek már annak idején is visszásak voltak, mert értelemszerűen az nyert, akinek a legtöbb rokona, ismerőse volt, vagy aki a legtöbb embert tudta meggyőzni arról, hogy lájkolja be a képét. A nyertes kiléte is komoly vitákat generált, ugyanis egy tolószéles srác nyerte meg, akiről már annak idején is felmerült a gyanú, hogy csak sajnálatból nyerte meg. Amikor ezt nyilvánosan kiírtuk, akkor jöttek a hőzöngő kommentek, hogy mit sajnáljuk attól a szerencsétlen gyerektől, ennyire nem lehetünk rosszindulatúak és önzőek, hogy el akarjuk tőle venni a kézikonzolt. Azt 15 év távlatából is szeretném leszögezni, hogy nem azzal van a baj, hogy ki nyerte meg. Főleg, hogy ahogy utánanéztünk, a srác a mai napig játszik, tehát jó kezekbe került a Nintendo 3DS. A baj az volt, ahogy vagy amiért megnyerte a kézikonzolt.

A Stadlbauer marketingstratégiája mindig is komoly kritika tárgya volt, ezt a Hungarian Super Mario Fan Club oldalon is összefoglaltam. A "szemüveg nélküli" profil egyébként a mai napig létezik, a képek most is megtekinthetők. A profil visszássága egyébként abban is megmutatkozik, hogy egyrészt a nyereményjáték után úgy otthagyták a profilt, hogy mostanra kamuprofil érzetet kelt. Másfelől semmilyen módon nem volt az akkori Nintendo forgalmazó oldalához kötve. Ez nemcsak azért volt problémás az egyszeri látogatónak fogalma sem volt arról, hogy miféle nyereményjáték ez, és ki szervezi, hanem a hivatalos mivolta is megkérdőjelezhetővé válik.

Ennyi kellemetlenség után térjünk rá a személyes vonatkozásra. Annak ellenére, hogy nagyon vártam a Nintendo 3DS megjelenését, nem vettem meg azonnal. Legfőképp azért, mert jobban szeretem azokat a bundle-öket, ahol nemcsak játékot mellékelnek a konzolhoz, hanem a doboz is kap egy szép játékdizájnt. Ebbe a Super Nintendós Super Mario All-Stars doboznál szerettem bele, azóta, ha van lehetőségem, ilyet veszek. Szerencsére még 2011-ben kijött az a változat, amit boldogan a gyűjteményembe tudtam.

Több képet és részletes beszámolót a vásárlásról, az első próbámról itt olvashattok. Mindenesetre sok kellemes emlék kötődik ehhez a csodálatos kézikonzolhoz. A StreetPassok ellenőrzése is izgalmas volt, hogy egy-egy séta alkalmával mennyi jött be, meg baráti találkozókon is izgalmas Nintendo 3DS versenyek mentek. Mert a Mario Kart 7, Luigi's Mansion 2 izgalmas és érdekes versenyeket produkáltak.

És a Nintendo 3DS a Nintendós baráti közösség egy második hullámát is magával hozta. Ezt a 3DS Hungary csoportnak köszönhető (sajnos ma már semmilyen formában nem létezik, de a Wayback Machine őrzi az emlékét). Egyrészt a weboldalra én magam is írtam híreket, teszeket, másrészt innen indult a Nintendo találkozók új hulláma, ahol szintén új emberekkel volt szerencsém megismerkedni. Néhányukkal a mai napig tartom a kapcsolatot.

A mai napig szívesen előveszem, és szívesen játszok rajta. Azt gondolom, hogy Nintendo 3DS-t most is érdemes venni, mert egyedi játékkínálata van, ami sehol máshol nem játszható. Plusz az erre jött remake-ek, remasterek is jobbak, mint az eredeti változat. De a teljes játékfelhozatal egyedi és nagyszerű. Tartalmasak és élvezetesek. Nem utolsósorban sehol máshol nem játszhatók. Ebből is látszik, hogy a Nintendo a maga stílusában komolyan gondolta ezt a konzolt.

Majd később külön értekezek arról, hogy miért érdemes Nintendo 3DS-t venni. Zárásként hadd mutassam meg a jelenlegi Nintendo 3DS gyűjteményemet.

Az idők során több kiadást is vettem, de csak a New Nintendo 3DS maradt meg. És hát kicsit szívom is a fogam az eladás miatt, mert ma a Nintendo 3DS ára is nagyon felment. De az enyhítő körülmény, hogy a dobozok és a papírok megvannak, így csak a konzolt kell újra megvennem. De ennek is örülök, és sok kellemes emléket, játékélményt és embereket köszönhetek ennek a fantasztikus kézikonzolnak.

Boldog születésnapot Nintendo 3DS!

(A cikk megírásában a régi blogpostjaim és egyéb cikkek mellett, a kedves barátommal, Lukács Borbála, bagszival való beszélgetés is segített felidézni a régi emlékeket.)

Megéri-e 2026-ban Wiit venni?

Idén 20 éves a Nintendo egyik emblematikus konzolja, a Wii. Már a korában is vitatott volt a létjogosultsága, hiszen Nintendo rajongók jellemzően szerették a konzolt, az ellentábor meg azon forrongott, hogy hogy lehet egy olcsó technológiájú gépet jócskán áron felül adni. És hogy jönnek ahhoz, hogy ennyire népszerű legyen? Hiszen nagy visszatérő volt, ismertsége túlszárnyalta a NES és a SNES ismertségét. Most ezen kerek évforduló alkalmából nézzük át, hogy érdemes-e most is Wiit venni.

A válasz egyértelműen igen! Nemcsak az évforduló miatt veszem a Nintendo mozgásérzékelős konzolját nagyító alá, hanem mert ez az egyedüli olyan retro Nintendo konzol, mely olcsón kínál visszatekintést a Nintendónak ezen nagyszerű időszakához. Miért nagyszerű? Mert a Wii mindenkit megszólított. A casual játékosoknak ott voltak a mozgásérzékelős játékok, a hardcore játékosoknak meg a klasszikus címek folytatásai. De milyen folytatások voltak! Super Mario Galaxy, a The Legend of Zelda: Twilight Princess is Wiin a legolcsóbb, a Mario Kart Wii és a Super Smash Bros. Brawl hosszú-hosszú órákon át biztosította a közösségi játékot. És ne felejtsük el azt sem, hogy néhány nagyobb cím is Wiire tért vissza! Metroid Prime 3: Corruption és Kirby's Adventure Wii remek példák arra, hogy volt mivel játszani ezen legendás konzolon. Aki pedig egyszerűbb szórakozásra vágyik, annak ott a Wii Sports, Wii Play, a Wii Fittel igazi kockahasat gyúrhatunk magunknak a strandszezonra, aki pedig elborult szórakozásra adná a fejét, annak ott a WarioWare: Smooth Moves, ami talán a sorozat legbetegebb játéka.

Tehát a Wii mindenkinek szólt. A Nintendo már a Game Boyos időszakban is tudta, hogy a játékosoknak a játékélmény az elsődleges, nem az ultraerős hardware (Game Boy: 118,4 millió, Game Gear 10,6 millió, azt hiszem, nem szorul különösebb magyarázatra). Amire ugyan lehet azt mondani, hogy jolly joker, hiszen olcsó technológiával igencsak meg lehet gazdagodni, de akárhogy is nézzük, a játékélményt nem váltja ki az erős gépezet. Ez az asztali konzoloknál a Wiinél csúcsosodott ki. A hetedik generáció egyébként is furcsa volt, hiszen a Wii valóban technikailag elmaradott konzol volt, a PlayStation 3 meg túlfejlett. Talán csak a Microsoft lőtte be jól, hiszen az XBOX360 konzoljával, hiszen fokozatosan állt át a HD TV technológiájához. A PlayStation 3 meg azért volt túlfejlett, mert 2006-ban messze nem voltak elterjedve a HD TV-k, és mivel konzol technológiája is a jövő felé mutatott, ezért annak idején nagyon drága konzol volt. Ez pedig a Wii létjogosultságát növelte, hiszen hiába volt a fejlettségéhez képest drága, a PS3-hoz képest olcsó volt. És mivel mozgásérzékeléssel családi szórakozást ígért, ezért sokak számára egyértelmű választás volt a Nintendo konzolja.

Tehát amíg a Sony a modern korszakát kezdte meg a PlayStation 3-mal, addig a Nintendo megmaradt a klasszikusnál. Ez egyben azt is magával hozza, hogy a Wii igazán CRT TV-n mutat jól. Nincs akadálya annak, hogy HD TV-hez kössük, sőt, a Komponens kábel segítségével nagyon szép képet ad, de a legjobb képminőséget egyértelműen a képcsöves TV-n élvezhetjük.

Miért? Mert ott jönnek ki a leginkább a Wii gyönyörű, élénk színei, az igazán szép játékoknál a grafika mennemenőleg itt van a leginkább kidolgozva. Ez persze magával hozza azt is, hogy képcsöves TV-t kell venni. Ezekhez egészen jutányos áron hozzá lehet ma már jutni, sokkal inkább a szállítás és a tárolás lehet problémás, hiszen egy CRT TV nagy méretű és nehéz. De megéri, mert a játékélmény régi TV-n a legautentikusabb. Közbevetésként hadd ajánljam figyelmekbe a Sony Trinitron TV-ket, ami minden retro játékos kedvence. Miért? Mert az alapvető technológiája, hogy három sugarat bocsát ki egyetlen csőből, így a kép nemcsak élesebb, nagyobb a fényereje, hanem realisztikusabb színeket is bocsát ki.

A Wii játékkönyvtár

A Wii-re összesen 1612 játék jelent meg, így a játékkönyvtára is figyelemre méltó. Arról se feledkezzünk meg,  hogy a Wii játékok nagyrészét nem portolták későbbi konzolokra. Amik meg ugyan kaptak remastert (pl.: Super Mario Galaxy, Donkey Kong Country Returns), azok ugyan Full HD-ban játszhatók, de a Wii a legolcsóbb alternatíva azok számára, akik esetleg nem engedhetik maguknak az újabb kiadásokat. Bár a retro játékok ára nagyon felment az utóbbi években, a Wii játékait még mindig olcsón lehet megvenni. Ez a népszerűségnek az egyik nagy előnye: A konzolból több mint 100 millió példányban fogyott, elképesztően sok van belőle a használt piacon, így könnyű hozzájutni egy-egy példányhoz. Hasonlóképp a játékok is. Annak köszönhetően, hogy a nagy címekből is eszméletlen sokat adtak el, így könnyű megtalálni őket, így jutányos áron hozzá lehet jutni. És higgyétek el: A jó játékok, nagyon jók lettek Wiire, így olcsón kaphatunk minőségi játékélményt!

A retro értéke azért is ment fel, mert egyre több olyan poszt lát a közösségi oldalakon napvilágot, hogy régen nem volt se előfizetés, se mikrotranzakció, a játékot birtokolhattuk, nem állt fenn az a veszély, hogy egyszer csak lekapcsolják a szolgáltatást. Ha egy játékot megvettél, az teljes mértékig a tiéd volt. Meg egyáltalán a régi játékok sokkal nagyobb kihívást rejtettek magukban. A Wii ebből a szempontból egy átmeneti konzol volt, hiszen úgy képviselte a régi értékeket, hogy közben már a jövő felé tekintett. Bár a játékok ugyan könnyebbek voltak, de a tartalma, a környezet, a hangulatnak köszönhetően valósággal magukba szippantották a játékost. Ugyanígy megjelent az internet, és az online vásárlás is. De ekkor még nem volt előfizetés, így azt a játékot, amit digitális formában megvehettünk, az bizton a miénk volt. Az online szolgáltatást ugyan lekapcsolták, így online már játszhatók a játékok, de a másik ok, ami miatt annyira magasztalják a retrót, hogy ha többen akartunk játszani, akkor át "kellett" járni egymáshoz. De ez egyáltalán nem volt nyűg, egyrészt, mert akkoriban ez természetes volt, másrészt az offline közösségi játékot, amikor egymás mellett ülve játszunk, és reagáljuk le az adott történést, a mai napig nem pótolja az online játék. Bár ezek a posztok eléggé vehemensen védik a "Régen minden jobb volt" elméletet, ezzel egyszerűen nem tudok vitatkozni.

A Wii identitását ugyan nagyban meghatározzák a casual játékok, de kínálat erejét egyértelműen a már fentebb is említett nagy Nintendo címek adják. Ezek egyben a legsikeresebb játékok is. Magasan ezek uralták a Wii piacát, ahogy a Nintendónál szokott lenni, egyértelműen az anyacég játékai domináltak. Ez ugyan árnyalja a játékmennyiséget, de a magam részéről ezt nem tartom olyan nagy problémának. Mert bár ugyan ez behatárolta, hogy melyek azok a játékok, melyek tudtak érvényesülni, de a tudatos vásárlás egyik alapkövének tartom azt, hogy csak azokat a játékokat vesszük meg, amik tényleg megszólítanak minket. Írtam korábban is, hogy nem vagyok kibékülve azzal, ha egy "okosított" konzolt kismillió játékkal adnak. Mert csak a korábban feltett kérdést tudom ismételni: Vajon időt is kapok ahhoz a rengeteg játékhoz? Aligha. Talán furcsa lesz ez az asszociáció, de olyan ez, amikor valakinek rengeteg barátja van, de nem tölt minőségi időt azokkal, akik igazán számítanak. A játékokat is hasonlóképp látom.

Wii Emuláció 2026-ban

Sokan az emulátorokat használják, ha egy régi játékot akarnak kipróbálni, újra feleleveníteni a hozzájuk kötődő emlékeket, játékélményt. A Wii esetében is van erre lehetőség, megvannak a megfelelő programok erre, így az emulátor sokak számára a legkézenfekvőbb megoldás.

Ami viszont megváltozik, az a kontextus. Hiszen a konzolt cseréljük le egy programra, ami másképp játssza le a képeket. Bár jó eséllyel arra is van lehetőség, hogy HD-re felskálázza a képet, de az akkor sem lesz olyan, mint egy való HD remaster.

Miért? Mert a Wii még egyértelműen CRT TV-re készült. A játékokat is kifejezetten úgy fejlesztették, hogy képcsöves TV-n mutasson a lehető legszebben, legnagyobb felbontásban. A karakterek mozgása és a táj és régi TV-n mutat a legszebben, legrészletgazdagabban. Modern TV-re kötve a kép szaggatottabb, homályosabb és zajosabb. Ezek azok, amiket egy HD remasterrel kiküszöbölnek, de egy egyszerű felskálázás, amit az emulátorok használnak, ezeket nem javítják ki.

Ez persze nem az jelenti, hogy az emulátor használata rossz döntés lenne. Sőt, én már csak úgy sem vagyok ellene, mint régen, amikor már-már "harcosként" érveltem a Nintendo mellett. Ma már nagyrészt elengedtem azt, hogy szerzői jogokra hivatkozzak. Sokkal inkább úgy vagyok vele, hogy akinek elegendő az, amit az emulátor nyújt, aki nem akar komolyan Wiivel játszani, csak alkalmanként kipróbálni egy-egy játékot, annak jó választás az emulátor. De aki autentikus közegben akar Wii játékokkal játszani, annak a CRT TV és a konzol beszerzése nemcsak kiváló választás, de olcsó megoldás is.

Kiváltják a mai Nintendo konzolok a Wiit?

Egyértelműen nem. Bár a Nintendo Switch (2)-nek megvannak a maga mozgásérzékelős megoldásai, de azokat teljesen másképp használják, így nem pótolják azt az élményt, amit a Wii nyújtott.

A játékokat illetően meg kevés kapott HD remastert, vagy került be gyűjteménybe, illetve új változatok jelentek meg új konzolokra (pl.: Wii Sports -> Nintendo Switch Sports, Wii Fit -> Ring Fit Adventure), melyek új ötletekkel többé teszik az alapkoncepciót, de az egész játékkönyvtárt egy az egyben nem vitték át későbbi konzolokra.

Wii játékok ugyanakkor játszhatók Wii U-n. Tartalmaz Wii emulátort, 100%-osan lejátssza az előző generáció játékait. Így a Wii U is remek alternatíva, de nem annyira olcsó. A Wii első kiadását azért is megéri megvenni, mert lejátssza a Nintendo GameCube játékokat. Tartalmazza a GameCube controller mind a négy bemenetét, plusz a memóriakártya két bemenetét, amit gond nélkül beolvas.

A Wii használata 2026-ban

Tehát, aki Wii vásárlására adná a fejét, annak érdemes az első kiadást megvenni, ha szeretne Nintendo GameCube játékokkal is játszani. Ugyanakkor mivel ez a legrégebbi kiadás, ezért nagyobb az esélye annak, hogy sérült példányba futunk bele, vagy egy-egy alkatrésznek közel az életidejének vége.

A leggyakoribb hiba a Wiinél egyértelműen a lemezmeghajtóval van. Az a légérzékenyebb, sajnos előfordulhat egy idő után, hogy nehezebben olvassa be a játékot, zajos, vagy egyáltalán nem működik. Ugyanakkor az alapvető tapasztalat az, hogy a Wii önmagában jó minőségű konzol. Ritkán hallok arról, hogy más komponense elromlana, a Wiimote-ok is rendszerint jól bírják.

És akármennyire is furcsán hangzik, de a Wii interface-e a mai talán a legjobb Nintendo interface. A kis ablakokban az ábrák mozognak, az egész stílus és elrendezés a mai napig, ha nem is feltétlen modern, mindenképp kellemes még most is ránézni.

És azt se felejtsük el, csakhogy tovább érveljünk a retro mellett, hogy a Wiihez nem kell extra memória. Ne tessék kiröhögni az 512 MB-os belső tárhelyet! Bár a játék a lemezen van, nem települ a konzolra (mind a PS3 esetében), így csak a felülírandó adat (pl.: mentés) kerül a belső tárhelyre, és mivel az minimális helyet foglal, ezért játékok ezreinek mentése kerülhet a konzolba.

Ám fontos tudni, hogy ez csak akkor áll, ha csak Wii játékkal játszunk a konzolon. A Nintendo ennél a konzolnál vezette be a (retro) játékok digitális formában történő vásárlását (Virtual Console és WiiWare), amik szintén a belső tárhelyet foglalják. Ha ezekkel megszaladunk, szükségünk lehet SD-kártyára. Az itt lévő játékok elérhetőségét egy későbbi frissítéssel könnyen elérhetővé tették.

Ne feledjük, hogy a Wii játékok CRT TV-n mutatnak a legjobban. Ott kapjuk az igazán kiváló képminőséget. Ha HD TV-hez kapcsoljuk, akkor javasolt a komponens kábel vásárlása (ha van ilyen bemenet a TV-ben), mert élesebb lesz tőle a kép, meg kevésbé zajos.

Arról volt már szó, hogy leginkább az első kiadású Wiit érdemes megvenni. De amennyiben nem kívánunk Nintendo GameCube játékokkal játszani, úgy a Wii Mini is remek választás.

Várható élettartam

Retro konzolnál ez kényes kérdés, nincs másképp a Wiinél sem. Hiszen mégis csak használt gépet veszünk, ami ráadásul idén lesz 20 éves. Csak akkor várhatjuk, hogy javítások nélkül sokáig fog működni, ha az első gazdája is kíméletesen bánt a konzollal.

És bár akármennyire is ellene vagyok a Homebrew használatának, el kell ismerjem, hogy jelen esetben hosszútávon kifizetődő a használata. Amennyiben be tudunk ruházni egy külső merevlemezre, és megfelelően tudjuk futtatni a játékokat, akkor nemcsak a lemezmeghajtót kíméljük, hanem a játékok sem használódnak, így azok tovább megőrzik jó állapotukat. A Homebrew használata azért is megfontolandó, mert a Nintendo legkapcsolta a konzolhoz tartozó online szolgáltatásait, így nincs mód arra, hogy digitális játékokat legálisan megvásároljuk. Ezért, ha ezeket is a könyvtárunkba akarjuk tudni, akkor mindenképp alternatív megoldáshoz kell folyamodni.

De természetesen, aki hozzám hasonlóan ragaszkodik ahhoz, hogy eredeti közegben játsszon Wii játékokkal, nem kell neki sem sokat tenni azért, hogy a konzolját a lehető legtovább használhassa. Használt Wii esetében alaposan járjunk utána az állapotának, és hogy az előző tulajdonosa vajon kíméletesen használta-e. A Wii alapvetően jó minőségű komponensekből áll, így ha az előző tulajdonos is megkímélt állapotban adja át, mi is vigyázunk a konzolra, akkor várhatóan sokáig fog még minket szolgálni.

Végszó gyanánt

Semmi kétség nincs afelől, hogy megéri most is Wiit tartani. Hiszen a konzoltörténelem egy igazán egyedi, egyben komplex korszakát tudhatjuk magunkénak. Ugyanis a Wii tényleg mindenkit megszólított. Akkoriban, elfogult rajongóként úgy éreztem, hogy nem igaz, hogy a Wii érdemtelen a sikerre, ezt most, valamivel kritikusabb gondolkodással is így látom. Nyugodtan sportoljunk családtagokkal, versenyezzünk verjük el egymást barátokkal a hardcore játékokban! Ha pedig egyedül vagyunk, a kalandjátékokkal olyan játékélményben lehet részünk, amit soha nem fogunk elfelejteni.

Mindezt megfizethető áron. A Wii most is ugyanazt jelenti, mint megjelenésekor. 2026-ban is minden korosztály megtalálja a neki megfelelő szórakozási formát, előfizetés, online korlátozás és kontroll nélkül.

A cikk az Obsolete Sony: Is the PlayStation 2 Worth Buying in 2026? cikke alapján készült.

Konzolos élet Békéscsabán

Ezt részint az előző retro gaming post kiegészítéseként szánom, ahol összefoglaltam, hogy milyen volt a konzolos élet a '90-es években, amikor annyira drága volt a videojáték, hogy inkább kölcsönözni érte meg. Miként valósult ez meg a gyakorlatban, és milyen közösségi életet hozott magávan a helyben játék lehetősége.

Most ráhelyezném a fókuszt a szülővárosomra, Békéscsabára, hogy milyen volt itt annak idején.Általában azzal szoktam érzékeltetni, hogy Békéscsaba elmaradott volt a '90-es években konzolboltok terén, hogy az 576 KByte shop, amikor annak idején országszerte terjeszkedett, az üzletük talán egy évig tudott itt fennmaradni.

A Jókai utca 6. szám alatt volt. Voltam ott egy párszor gyerekkoromban, még most is meg tudom mutatni a helyét. Először az 576 KByte 1994. októberi számában listázták az üzletek között, utoljára pedig 1995. szeptemberében. Ez egy kis területű üzlet volt, talán pont az volt az oka, hogy nem tudott itt fennmaradni, mert közösségi életre nem emlékszem, hogy lett volna. Nem emlékszem arra, hogy lett volna helyben játszási lehetőség. Kölcsönzés biztos, hogy volt, mert az megmaradt, hogy kölcsönöztem onnan pár Super Nintendo játékot. Aladdin, Oroszlánkirály, Hupikék Törpikék. Néhány játék, amivel 24 órára játszhattam.

Igazából akkor lendült fel itt a konzolos élet, amikor a szomszédban (Jókai utca 8.) egy nagyobb alapterületen 1998 körül megnyílt az Aster-X nevű konzolbolt. Ott a helyben játéknak köszönhetően volt közösségi élet, és talán az sem elhanyagolható szempont, hogy foglalkoztak használt játékokkal is. Kedvező áraik kétségtelenül fellendítették az érdeklődést a játékok iránt. Aztán átköltöztek a Corvin utcába, a helyüket meg átadták a PSX Shopnak. Nevükkel ellentétben foglalkoztak Nintendo 64-gyel is. Ez jót is tett nekik, hiszen emlékeim szerint leggyakrabban Mario Kart 64-gyel és Goldeneye 007-tel játszottak helyben. Meg persze a használt játékok is mentek náluk is. Úgy gondolom, hogy ez volt Békéscsabán a konzolozás aranykora, és tartott addig, amíg el nem jött a GameCube. Azt már ők is csak rendelésre hoztak, az üzletben csak PlayStation 2 és XBOX voltak.

Ők pár éve zártak be végleg. Érdemi riválisuk nem volt, csak amikor bejött a Media Markt, de az meg ugye nem egy kategória.

Röviden ez szerény városom konzolos története. A felnőttkori konzolos élet már engem is Budapesten ért, ahol jobban foglalkoztak a Nintendóval, "kiegyenlítettebb" volt a konzolos élet. Azt a pár évet, meg amit aranykornak hívtam, szép emlékként raktározom el magamban.

Nintendo gyűjtemény: The Legend of Zelda: Tears of the Kingdom (Collector's Edition)

Azt gondolom, hogy kevés nagyszerűbb módja van a The Legend of Zelda 40. évfordulós hónap lezárásának, mint egy limitált kiadás beszerzése. Most vettem meg a The Legend of Zelda: Tears of the Kingdom gyűjtői kiadását, és azt kell mondjam, hogy odáig vagyok érte. Gyönyörű, csodálatosan szép, megérte megvenni!

Érdemes megvenni, aki pályázik rá, még megtalálhatja használtan. Még jó áron meg lehet találni, ezt például a Vinteden vettem 38.500 forintért.

Kicsit későn ébredtem fel a limitált kiadásokat illetően. Egész egyszerűen arról van szó, hogy ahogy láttam az N-Conon az általunk összerakott The Legend of Zelda kiállítást, és hogy hogy néznek ki a limitált kiadások, merült fel bennem a kérdés, hogy eleddig ezt hogy hagyhattam ki? Nem tudom, de jobban rá fogok hajtani. Mondjuk azért is ezt vettem előbb, mert ehhez a legkönnyebb hozzájutni, így az ára sem annyira magas még. A korábbi Collector's Edition játékok beszerzése viszont már neccesebb lesz anyagilag, de ahogy lesz rá lehetőségem, beszerzem.

Az megmosolyogtat, hogy egy ekkora dobozban ilyen kicsinek hat a játék. Hát még a cartridge benne. De szépségét senki el nem tagadhatja.

A borító egyedi. Írtam arról az Ocarina of Time 3D-s posztban, hogy ott kezdték el azt, hogy kevésbé Linkre helyezték a fókuszt, hanem magára a tájra, ezzel is érzékeltetve a játék hatalmas mivoltát, és a vele járó szabadságérzetet. Ezt a Tears of the Kingdom borítójával is remekül kihozták.

És járt mellé egy acéltok is, amiben szintén lehet tárolni a játékot. Teljesen mindegy, miben van, mindegyikban stílusosan mutat a cartridge. Ez tulajdonképpen az a történelmi ábrázolások, amit a játék elején látunk a Hyrule kastély alatt. Nagyon ötletes, bár sokat gondolkodtam azon, hogy lehetne beilleszteni a hivatalos The Legend of Zelda timeline-ba, mert Zelda Hyrule alapításáról beszél Linknek, én meg azokból az időkból ilyenről nem tudok. Bár hozzáteszem, nem játszottam még a Skyward Sworddal. Ez az idővonal szerinti első játék, ahol a mi értelmezésünk szerint az őskorban járunk. Bár azt meg kell hagyni, Hyrule világában meglehetősen fejlett volt a civilizáció már a Skyward Swordban is. Ha esetleg ez a játék részletesen kifejti. Meg a Zelda Wiki vonatkozó cikkét is el lehet olvasni. Az biztos, hogy a Skyward Sword és a Tears of the Kingdom között legalább 10000 év telt el, de lehet, megvan az 20000 is, hiszen a Breath of the Wild ismert arról, hogy az idővonal szerinti előző Zelda játék után 10000 évvel játszódik. Mindenesetre gyönyörűek ezek a rajzok! Meg tudták azt csinálni, hogy olyanok, mint akár az egyiptomi hieroglifák.

És menjünk is tovább. A játék fölötti hosszúkás dobozban négy jelvényt találunk. Az igazat megvallva, még nem tudom értelmezni, hogy mit ábrázolnak, de ahogy előrehaladok a játékban, biztos okosabb leszek.

Bár elvileg használtan vettem a játékot (az eladó elmondása szerint csak egyszer nyitotta fel a dobozt), az artbook érintetlen. 200 oldalnyi tömör Zelda képgyönyör! Kell ennél több?

Ilyesféle könyveket elsősorban a japán kiadású limitált kiadás anime DVD-k és Blu-rayek mellé csomagolnak vázlatokkal, koncepciós rajzokkal, helyszínek részletes ábrázolásával. Ezek nagyon szépek, sokat hozzáadnak az anime eszmei értékéhez. Ha nem csomagolják a DVD, Blu-ray mellé, akkor külön könyvként lehet kapni "visual guide" címen.  Ezek a könyvek jellemzően nagyobb méretűek. A plusz információkkal, interjúkkal sokat adnak az animékhez. Ahogy átfutottam, itt nincsenek úgy extra infók, de a képtár eszméletlen hangulatos. Ez ad sokat hozzá a játékhoz, teszi teljesebbé az élményt. De igazuk is van. Egy kép többet mond ezer szónál, és ezen könyv segítségével tényleg elmélyülhetünk a Tears of the Kingdom világába.

Ez a fémfelüleletre helyezett artwork meg több mint csodálatos. Csak azon gondolkodok, hova lehetne kitenni, vagy hogyan. Volt mögötte egy mágneses valami. Jól rá is volt ragadva, olyan nehezen tudtam róla leimádkozni... Ha az esetleg "közvetítőként" szolgál, de akkor kell hozzá egy megfelelő felület. Maradjunk annál, hogy a dobozban biztonságban megmarad.

Az eddigiek alapján egyébként jobban érzem ezt a játékot, mint a Breath of the Wildot, de messzemenőleg nem mondanék még semmit. De a kutatás nagyon jó ötlet, aktívan bevezet a játék hangulatába. De amikor meghallottam Zeldát angolul beszélni, első dolgom volt, amint megkaptam az irányítást, átállítani a játék nyelvét japánra. Irritáló számomra Zelda angol hangja, mert olyan, mintha állandóan pánikolna valami miatt. A japán ehhez képest egy határozott, mégis kellemes hangú nő. Nevezetesen Shimamura Yuu, aki ahogy elnézem, olyan animékben volt hallható, mint az Ao no Exorcist, Oshi no Ko, de Givenben is hallható, mint Uenoyama nővére. Innen tudom a leginkább a leginkább beazonosítani. "Takaros" kis menyecske, maradjunk ennyiben, erélyesen fejezi ki nemtetszését az öccse attitűdje felé.

A felirat meg nem is lehet más, mint holland! Így teljes a játék.

Nos, ennyi lenne. Remélem, tetszett a bemutató. Ha lesz még limitált kiadás, minden további nélkül be fogom mutatni. Végezetül hadd mutassam be jelenlegi Nintendo Switch gyűjteményemet.

Meg egy kis extra a végére: A The Legend of Zelda klubnapra megcsináltam a The Legend of Zelda idővonalat magyarul. Nem tudom, hogy bárki valaha megcsinálta-e, de én ezt itt most közkinccsé teszem.

Mother 2: Gyiyg no Gyakushuu/Earthbound

Megjelenés Japán: 1994 Augusztus 27 USA: 1995 Június 5 Fejlesztő: APE Inc., HAL Laboratory Kiadó: Nintendo Műfaj: JRPG Platform: Super Famicom/SNES Cím eredeti írásmóddal: MOTHER 2 ～ギーグの逆襲～

Amikor 1989-ben Itoi Shigesato és csapata kiadta a Mother-sorozat első részét, kifejezetten nagy sikert értek el vele, ami nem is csoda, hiszen sci-fi elemeket használó, de modern környezetben játszódó történetük nemcsak egy jól elkészített JRPG, de egyben a műfaj korai és szokatlan paródiája is volt. Nem is lehet meglepőnek nevezni, hogy gyorsan meg is érkezett a lehetőség egy folytatás elkészítésére, amelynek munkálatai azonban meglehetősen sokáig, öt évig tartottak. Ennek többek között az is oka volt, hogy az első részért felelős csapatból mindössze az ötletgazda Itoi és a két zeneszerző, Suzuki Keiichi és Tanaka Hirokazu maradtak meg. A fejlesztési időszak talán épp ezért meglehetősen problémás lett, és nagyon úgy nézett ki, hogy a játék végül sosem fog elkészülni, mígnem egy újabb fő tagja csatlakozott vissza az eredeti csapatnak: Iwata Satoru. A főprogramzóként és producerként visszatérő szerző segítségével végül mégis sikerült piacra dobni a játékot, és alighanem nyugodtan kijelenthetjük, hogy minden idők egyik legfontosabb, legmeghatározóbb alkotása készült el… bár ezt akkor és még utána sokáig senki nem sejtette.

A történet gyakorlatilag folytatja az első rész eseményeit: viszonylag régen négy bátor hős legyőzte a titokzatos és kegyetlen űrlényt, Giygast (a kicsit nehezen értelmezhető katakanás írásmód miatt a japán átírás Gyiyg, de meglehetősen sokféleképpen láttam már leírva a nevet. A Giygas a hivatalos angol átirat). Most azonban újra titokzatos események történnek a világban: űrlények jelennek meg, állatok és tárgyak válnak vaddá. Az események középpontjába ezúttal egy Ness nevű fiú kerül. Az előző rész főhőse – ugyan csak a Nintendónál használ placeholder névpolitika miatt – a Ninten nevet kapta, a második rész főhőse azonban már tudatosan folytatta ezt a hagyományt. A Ness-ről természetesen rögtön eszünkbe juthat a NES, de jobban megnézve a SNES anagrammájáról van szó. Ness kapja a feladatot (mégpedig nem mástól, mint egy szupererős légytől), hogy Giygas egyre nagyobb befolyását megakadályozza a bolygón.

Az Earthbound nem nagyon változtat az első részben leírt recepten: ismét a modernkorban járunk, ismét fiatal srácokat vezetünk végig egy bonyolult úton, és a feladat is gyakorlatilag pontosan ugyanaz: a főgonosz legyőzéséhez meg kell keresnünk a nyolc hangkövet, majd végül szembeszállni vele. Ilyen szempontból ma már akár remake-nek is mondhatnánk, az egyértelmű folytatás-szituáció ellenére, ámde amikor jobban megnézzük a dolgokat, a különbségek nemhogy szembetűnőek, de van egy-két figyelemreméltó újdonság is benne. A partyba ezúttal négy ember is belefér, és négy állandó főhőst is fogunk összegyűjteni. Ők lesznek a már említett Ness, aki Ninten karakterét folytatja, Paula, aki az eredeti Anájára hasonlít és Jeff, aki Lloyd szerepét viszi tovább. Ez a három karakter gyakorlatilag mindenben a NES-es „eredetijére” hasonlít, stílusban is, harci beállítottságban is (noha Ness már nem asztmás). A negyedik karakter, Po viszont egyáltalán nem hasonlít a Mother vendégszereplőjére, Teddyre, hanem helyette egy tipikus távol-keleti harcművész. A történet ezúttal teljesen kidolgozott, nyílt világú keresgélés helyett egy megírt kalandon kell végigjutnunk, a nyolc dallam pedig nyolc, természetesen egyre nehezedő labirintus főellensége után vár bennünket. Bár ez a szám akár nagynak is tűnhet, a játék nemcsak meglepően gördülékeny, de a köztük lévő időszakokat is remekül kidolgozza, és nem fél bemutatni világának sötétségét is a rajzfilmszerű stílus és a rengeteg humor mögött. Külön öröm, hogy nemcsak a négy főhőst dolgozták ki, hanem minden fontosabb szereplőnek megvan a saját arca. De a legfontosabb Porky (Pokey) Minch, aki Ness szomszédja, a játék során sokáig Ness barátja szeretne lenni, de a személyisége egyre jobban torzul, miközben szép lassan eléri céljait.

A helyszínek szintén működnek. Ezúttal gyakorlatilag számozott városokat kapunk (Onett, Twoson, Threed stb.), de közben gyakran kinézünk majd néhány kisebb településre. Bár a játék rajzstílusa konzisztens, ezek a helyszínek nagyon mások. Onett egy remekül ábrázolt nyüzsgő kisváros, Threed egy ijesztő, állandó éjszakába burkolózó horrorfalu, Foursome pedig egy nagyváros, aminek ráadásul van egy szürreális neonvilág ellenpárja.

Ami miatt azonban különösen érdekes játék az Earthbound, az a rengeteg bizarr és mókás elem, amikre a készítők egyszerűen nem sajnálták az időt. Twosonban biciklit bérelhetünk. A tárgyaink között van elég sok, amik változnak és hangot adnak. Pizzát is rendelhetünk, amit az első városból szállít ki a futár, egy igen okosan megalkotott útvonaltervező segítségével. De a labirintusban használhatunk útmutató egereket, akik megmutatják, merre van a kijárat. Rengeteg a popkulturális utalás (a készítők nagyon szerethették pl. a Beatlest), a megoldhatatlan, sehova se vezető mellékküldetés. A játéktermek gépeivel nem játszhatunk, de még annak ellenére is felismerhetjük a rajtuk futó játékokat, hogy azok alig pár pixelméretűek. Vannak események, amelyek kifejezetten az RPG-k furcsaságait parodizálják ki (pl. a Pencil Eraser, amivel ceruzaszobrokat tudunk eltüntetni az útból, és az Eraser Eraser, amivel radírokat). És alapvetően még oldalakon keresztül lehetne sorolni a rengeteg furcsaságot. Mindemellett kifejezetten innovatív fejlesztéseket is tartalmazott: a térképeken megjelentek az ellenségek, nem csak sima random encounterekként kezdődtek meg a harcok, bár itt még nem nagyon lehetett egy-egy küzdelmet elkerülni. Viszont amennyiben partynknak 100% esélye volt egy bunyó megnyerésére, akkor ezek a sprite-ok egyrészt menekültek, másrészt a harcot magát átlépte a program és automatikusan megkaphattuk érte az XP-t/pénzt/tárgyakat. Egyébként maga a pénz nem közvetlenül került elő, hanem győzelem esetén a bankszámlára érkezett, ahonnan le is kellett vennünk azt, mielőtt felhasználjuk.

Emellett azonban a játékot nemcsak a gyerekes és újító humor dominálja. Hanem kifejezetten egy rémisztő történet is, amely nemcsak néha maróan parodizálja ki az amerikai kultúra visszásságait, hanem ügyesen keveri össze az ismerős félelmeket a természetfelettivel. Ness és a többiek útja egy felnövéstörténet, ahol nemcsak meg kell ismerniük egy mókás világot, de szembe kell nézni a sötétséggel is: van itt rendőri korrupció, agresszív bandák, veszélyes vad vidékek, és egy barát feltételezhető meggyilkolása. A játék egy elég emlékezetes része Po (a csapat keleti harcművészének) edzése, felkészítése a kalandra, ami szintén egy meglehetősen bizarr eseménysor. És persze ott van Pokey Minch, Ness szomszédja. A két fiú kapcsolata egy igen fontos eleme a történetnek: eleinte Pokey amolyan ismeretlen rivális, valaki, aki mániákusan rajong Nessért, de a nagyon egészségtelen családi környezete miatt ez egyfajta birtoklási vágyban mutatkozik be. Aztán ahogy gyakorlatilag minden rosszban, úgy Pokey életében is lassan megjelenik Giygas, és ez a rajongás átalakul valami egészen mássá. Hasonlóan az első részhez, Ness is meglátogatja majd Magicantot, az álomvilágot, hogy végül egy időutazás után szembenézhessen a főgonosszal. Giygas egyébként maga is a játék legijesztőbb, legsötétebb eleme, és gyakorta idézik, mint a SNES-korszak talán legfélelmetesebb főgonoszát. Ebbe nem csak az játszik bele, hogy a sok borzalom a játék alatt közvetve vagy közvetlenül az ő műve, hanem az is, hogy a végső csata maga is egy kőkemény erőpróba, amely mintha a legszörnyűbb rémálmainkból lépett volna elő, remekül bemutatja egy nálunk összemérhetetlenül hatalmasabb gonosszal való szembenézés borzalmát. A játék zenéje az első részhez hasonlóan remekmű. Minden helyhez, fontosabb eseményhez saját zene tartozik, néha az előzményből átkomponálva, máshol önmagát remixelve. Az első városban egy nyugodt, mégis gyors, tipikus kalandindító muzsika szól, a szektás városban zavarodott zene, Threedben ijesztő elemekkel teli. De ott a főellenség (Sanctuary Guard) téma is, ami elég vidámnak hangzik, de jobban belehallgatva észrevehetjük, hogy feszült, az élet-halál harcot megjelenítő alkotásról van szó. Énekes kísérőlemez ehhez nem készült.

A játék az első részhez hasonlóan nagyon jó eladási adatokkal bírt Japánban. Amerikában azonban óriási bukásnak bizonyult, egész egyszerűen azért, mert az első rész sosem került ki Japánból, és a sorozat szimpla grafikai stílusa nem tudta felkelteni az emberek figyelmét. Ráadásul ekkoriban, a 90-es években az egyik fő humorforrás nyugaton az úgynevezett gross-out humor volt, ami leginkább undorító dolgokban keresett poénokat. Az amerikai marketingesek pedig erre álltak rá, kigyűjtötték a játék ronda, slime-szerű ellenségeit és ezekre építették fel a kampányt, ami természetesen iszonyatos bukás lett. Mindössze egy kicsi, de annál aktívabb rajongói bázis jött létre. Éveknek kellett eltelnie, hogy a játék végre megkapja nyugaton is azt a státuszt, amit kiérdemelt, bár ekkor a Nintendo részéről többé-kevésbé mindegy volt anyagilag. Azonban ahogy a játék egyre inkább kulturális fogalommá lépett elő, egyre többen foglalkoztak vele, és gyakorlatilag az egyik legfontosabb befolyásolójává vált a modern indie játékkészítésnek. 2023-ban egy dokumentumfilm készült Earthbound, USA címmel, ami azt mutatta be, hogyan fogta össze a kevés korai rajongót a játék. 2006-ban egy bizonyos Toby Fox készített egy romhack-et Arn’s Winter Quest néven, hogy aztán 2008-ban egy Halloween Hack néven elterjedt, teljes, saját grafikákat és zenéket tartalmazó fanmunkával jöjjön elő. Toby Fox ma leginkább két közkedvelt és népszerű játékáról, az Undertale-ról és a Deltarune-ról ismert. De a 2010-es évek közepétől sorban jöttek ki a magukat Earthbound hatásúnak mondott RPG-k: Lisa, OMORI, Eastward, hogy csak egy párat említsek. Akárhogy is nézzük, hosszú volt az út a kiadástól a nemzetközi sikerig. Sajnos a játék hivatalos útját a csapnivaló nyugati eladási adatok megakasztották, de Itoi Shigesato csapata hazájában még látott benne fantáziát, és 2006-ban, tizenkét év múlva kiadott egy utolsó, harmadik részt. De ez már a következő cikk témája lesz.

A cikk megírásához a saját ismereteim mellett az alábbi források nyújtottak segítséget:

Earthbound, USA (IMDB) | Piracy helped Earthbound become a cult classic (Polygon) | Starman.net | Earthbound: Itoi's accurately inaccurate America nostalgia

Amikor játszva kölcsönözhettünk

Én ezt eredetileg retro gaming posztnak szántam, csak hát az a faramuci helyzet állt elő, hogy aktualitása lett. Most volt ugyanis hír, hogy a Sony a PlayStation 5 konzoljainak árának emelkedése okán bevezeti a kölcsönzéses rendszert. Nagyon tetszik az ötlet, hova tovább, az olvasottak alapján kijelenthető, hogy igencsak korrektek az ajánlatok. Bár a cikk némileg lódít, mert a PlayStation hivatalos weboldalán nem írnak vásárlási lehetőségről. Az még akkor is remek opció lenne, ha a végösszeg végül magasabban jön ki, mintha most megvásároltuk volna a konzolt, mert azt gondolom, hogy többen vennének PlayStation 5-öt, de a nagyon magas ára miatt most nem engedhetik meg maguknak. Így hozzá tudnának jutni egy példányhoz.

Tulajdonképpen ismétli magát a történelem, hiszen a '90-es években volt elterjedt gyakorlat a konzolok, játékok kölcsönzése. Akkor is az volt, hogy annyira magasak voltak az árak, hogy megérte ez a konstrukció. A különbség most annyi, hogy annak idején a konzolboltok fakultatíve vezették be, most viszont a Sony ezt központilag vezeti be. Japánban már egy ideje működik, és nagyot fut náluk. További különbség, hogy ezt egy lízingcég működteti. Az Egyesült Királyságban a PlayStation Flex nevet kapta a szolgáltatás. Meglátjuk, mennyire lesz foganatja. Amit eddig látok, az alapján szimpatikusnak tűnik, mert a három éves kölcsönzés havidíja is alacsonyabban jön ki összesen, mint a PS5 teljes ára. Remélhetőleg elterjed egész Európában, ha tényleg lenne utólagos vásárlási lehetőség, az lenne a non plus ultra.

Az 576 KByte Shop szlogenje volt "A hely, ahol játszva vásárolhatsz", majd később "A hely, ahol játszva kölcsönözhetsz". Nem véletlen a változtatás. 1993-ban olyan magas volt a konzolok és játékok árai, hogy általánosságban lassulásnak indult a konzolpiac. A jobb oldalon látható, inflációval korrigált ártáblázat is remekül érzékelteti, hogy miről van szó. Nem csoda, hogy ez a piac szereplőit is változásra késztette, új módját keressék annak, hogy megszólítsák a játékos közösséget.

Ez Magyarországra különösen igaz volt, hiszen itt eleve alacsonyabb volt a vásárlóerő a '90-es években, így itt különösen drágának számítottak a játékok. A drága konzolok és játékok többek között azt hozták magukkal, hogy az utcában jellemzően egy valakinek volt Super Nintendója vagy Sega Mega Drive-ja, a többi gyerek pedig hozzá járt át játszani. Ez a közösségépítésnek egy teljesen új formáját hozta magával. Ők alkottak egy csapatot, de arra is akadt példa, hogy innen alakultak klubok.

Erről nekem is vannak emlékeim. A mi utcánkban ketten voltunk, akinek volt Super Nintendója, így a barátok, osztálytársak hozzám jártak át, akiket érdekelt a videojáték. Volt ennek egy hangulata, amit szerettem. Csak még jobbak voltak a játékok és az összecsapások, ha volt szurkolótábor is.

Az üzleteket illetően jellemzően 24 órára lehetett konzolt, játékot kölcsönözni. A játékok kölcsönzése is nagyon ment, hiszen jellemzően így volt lehetőség kipróbálni az újdonságokat. Már a kölcsönzésben is nagy örömöm volt, úgy vittem haza a játékot, mintha a sajátom lett volna. Aztán a játék köré gyűltünk, és jó hangulatban teltek a játékok. És ne feledjük el, hogy többek között ez is oka volt annak, hogy a játékok annyira nehezek voltak annak idején, hogy ne az legyen, hogy a játékos egy 24 órás kölcsönzéssel kijátssza a játékot, aztán nem veszi meg. Erre a legjobb példa a SNES-es és a Sega Mega Drive-os Oroszlánkirály játék, ahol a Disney kifejezett elvárása volt, hogy nehéz legyen a játék.

De persze nemcsak kölcsönzés volt ekkoriban, hanem a konzolboltban, helyben is lehetett játszani. Általában egy órára 100-200 forintért lehetett játszani. Ez a közösségépítésnek egy teljesen új formáját hozta, hiszen gyakran ismeretlen srácok álltak össze játszani, és így akár barátságok is szövődhettek. Ilyennek én is részese voltam. Olyan is volt, hogy ha nagyon belemerültünk a játékba, de szóltak ránk, hogy hamarosan lejár az idő, akkor négyen dobtuk össze az újabb órára való játékot, és ment a móka tovább. Ezért van az, hogy a Mario Kart 64 és a Goldeneye 007 különleges játékok számomra, mert főleg konzolboltban játszottam velük sokat. És azok az órák felejthetetlenek voltak, mivel négyen játszottunk velük, ezért számomra ezek a többjátékos móka igazi alapkövei voltak.

Ezért van az, hogy nem bánom, hogy későn tudtam venni Nintendo 64-et. Csak 2000-ben, de ha azt vesszük, hogy a helyben játékokkal és kölcsönzésekkel mennyit játszottam előtte, az élmény sokkal korábbi.

Jól látható, hogy a kölcsönzés annak idején egy win-win deal volt a konzolboltoknak és a vevőnek is, hiszen volt lehetősége kipróbálni a játékot, így úgy vehette meg azt, hogy tudja, hogy neki az tetszeni fog. Nem utolsósorban barátokkal mindig jobb kipróbálni az újdonságokat. A konzolboltoknak meg hamar összejött a játék ára a kölcsönzésekből.

Valami hasonló kísérel meg a Sony mai körülményekhez mérten visszahozni. Bár a közösségépítés része elmarad (a helyben játék oldaláról biztosan), de az mindenképp pozitívum, hogy lehetőséget biztosít arra, hogy az is hozzájusson PS5-höz, aki nem engedheti meg magának. Ez elég jól mutatja, hogy a konzolpiac lassulásnak indult annak következtében, hogy az árak már nemhogy nem csökkennek abban a mértékben, ahogy korábban, sőt még inkább növekedett is. De mint látható, elég csak egy-két jó ötlet, és a piac nem vész el, csak átalakul. A helyben játék meg az gamer- és esport bároknak köszönhetően jó ideje jelen van ismét Magyarországon.

Ezért van az, hogy én nem tartottam különösen problémásnak az áremelkedést. Egyrészt kellemes emlékeim vannak azokból az időkből, amikor jóval kevesebb játékot vásárolhattunk. Az igazat megvallva én nemcsak azért nem szeretem, amikor meghirdetnek egy konzolt kismillió játékkal, mert meg van buherálva a gép, hanem mert papíron ugyan jól hangzik a mennyiség, de időt is kapok hozzá, hogy az összes játékot 100%-ra végigjátsszam? Aligha. Tehát régen jóval kevesebb játék volt, de ezekbe volt idő elmerülni, végigjátszani. Tudatosabb is volt a játékvásárlás, amit meg nem tudtunk megvenni, azt kölcsönöztük. Másrészt tudtam, hogy lesz erre megoldás. És lám, a Sony meghozta. Remélem, beválik Európában is. Némileg más lesz, mint 30 éve, hiszen változnak az idők, de azt gondolom, hogy a jelenkor igényeihez alkalmazkodva ez most is jó gyakorlat lenne.