Első videojátékos élményeim a 90-es évekbeli szürke színű "Brick Game" nevű kínai piaci tetrisz gépekhez köthetők. Másoknál ismerkedtem meg vele gyerekként, aztán később megkaptam a sajátomat, ami hatalmas élmény volt. Ezeknek a gépeknek létezett több változata is, némelyiknek más színű volt a háza, más fajta-és számú játékok voltak rajta, és néha még a gombok száma is eltért. Általában valami hangzatos felirat, pl. "99 in 1" hirdette az előlapján, hogy mennyi játékot tartalmaz. Azonban ezek a masinák is ugyanarról a tőről fakadtak, mint a sárga kazettás nagytestvéreik: a 99 közelebb állt a 9-hez, csak több nehézségi szint tartozott mindegyik játékhoz, mai szemmel már inkább megmosolyogtató ez a finoman szólva is félrevezető marketing.
A handheld "sárgakazettás", a 90-es évek ikonikus darabja, ami egy piacról sem hiányozhatott
Ekkoriban feltűnt, hogy létezik egy másik típus is ezekből a szürke gépekből, ami jóval vaskosabb, és úgy láttam, mintha a hátujába be lehetne helyezni valamiféle kártyát. Kipróbálni még nem volt lehetőségem, így nem is tudtam mire vélni ezt a kártyacserét, elvégre minek külön venni a játékot, ha a Brick Game akár százat is tartalmaz? Viszont egyre kíváncsibbá váltam, és idővel valahol jobban meg tudam nézni egy ilyen gépet. Az hamar világossá vált, hogy ezek a bizonyos kártyán lévő játékok jóval fejlettebbek, a konzol kijelzője sokkal jobb minőségű képet tudott megjeleníteni. Ahogy az is, hogy ezt a bizonyos Game Boy névre hallgató konzolt nem is érdemes a kínai piacon keresni, és bizony az ára is egy teljesen másik kategóriába esik. Idővel láttam is róla pár reklámot, ami azt sugallta, hogy ezen nem csupán játszani lehet. 1998 végén a Cora hipermarket ünnepi katalógusában láttam először a Game Boy Camerát és a hozzá tartozó Printert, és a mai napig emlékszem, hogy a képeket nézegetve mekkora fejtörést okozott, hogy mégis miért és mit akarna bárki is ezzel fotózni, vagy nyomtatni. Ezekben az években egy németországi utazás során egy kirakatban volt szerencsém észrevenni egy átlátszó modellt (ma már tudom, hogy ez az ikonikussá vált Play It Loud széria része volt), amit akkor nagyon megnéztem magamnak. Ugyanis az ára miatt (az összegre egyáltalán nem emlékszem) ilyesmi szóba se jöhetett, be kellett érjem a kirakati példány nézegetésével.
A Play It Loud széria több, élénk színben volt elérhető, de az átlátszó modell számomra a legemlékezetesebb.
A 90-es évek végén azonban meglepő fordulatot vettek a dolgok, amikor is egyedül és viszonyleg céltalanul mászkáltam a lakótelepi játszótereken, ahol rajtam kívűl senki sem tartózkodott. Akkor vált érdekessé és izgalmassá a helyzet, mikor a homokozó tetején megláttam egy szögletes, szürke műanyag tárgyat. Mikor megközelítettem és felfordítottam, meglepődve láttam, hogy ez bizony egy Game Boy. Gyorsan világossá vált, hogy látott már szebb napokat is. Játék és elem nem volt benne, az elemtartóban lévő rugók ki voltak nyújtva, a fedele is hiányzott, de ami rosszabb, hogy a kijelző közepén egy nagy fekete paca volt, ami azt jelentette, hogy összefolyt egy sérülést követően.
Hasonló látvány fogadott, annyi különbséggel, hogyaz általam talált darabnak megvolt a kijelzővédő plexije
Arra a mai napig jól emlékszem, hogy ezt követően az adott helyzet egy komoly morális dilemmát vetett fel: adott volt egy láthatóan leharcolt Game Boy, mint egyetlen hátrahagyott játék a játszótéren, ahol rajtam kívűl senki sem volt. Egy olyan tárgy, amiről jól tudtam, hogy újonnan renkívül értékes, és semmi esély nem volt arra, hogy nekem legyen, azonban a tulaj nem bánt kesztyűs kézzel vele, és a sorsára is hagyta. Egyszóval megvizsgáltam minden oldalról a helyzetet, mert fontolóra vettem, hogy esetleg megtartsam-e, vagy hagyjam ott, ahol találtam, hátha a tulaj visszajön érte, biztosan csak ott felejtette. Időztem még egy darabig a játszótéren, de továbbra sem mutatkozott senki, így meghoztam a döntést, felmarkoltam a leamortizált Game Boy-t, és hazaindultam vele. Ezt azzal indokoltam fejben, hogy ha valaki ilyen állapotban hagyta hátra, akkor kicsi az esélye, hogy igényt tartana rá a későbbiekben, hiszen játszani már úgysem lehetne rajta. Közben már fontolgattam, hogy egyszer, ha nagyobb leszek, és értek hozzá, fel fogom újítani. A gond csak az volt, csere kijelzőt nem lehetett csak úgy szerezni, mint manapság.
Hazaérvén legújabb szerzeményemmel természetesen otthon nem osztoztak a lelkesedésemen, mert nem támogatták, hogy ilyesmit csak úgy hazavigyek, de végül megtarthattam. Ezt követően egyre jobban érdekelt, hogy mit lehet kezdeni vele abben az állapotban. Volt otthon egy állítható feszültségű adapter, amin keresztül adtam neki 6 voltot. Itt derült ki, hogy az alaplap bizony nagyon is jó volt: bekapcsolást követően felcsendült a jellegzetes hang, amit a Game Boy logóval egy időben hallhatunk. Az összefolyt kijelző miatt azonban a vizuális élmény elmaradt. Ezzel elszórakoztam egy darabig, ennél több élményt már csak az adott, mikor szétszedtem, mert érdekelt, hogy mi van a belsejében. Érdekes volt nézegetni az akkor rendkívül komplexnek tűnő áramkört, és arról álmodozni, hogy egy nap majd meg fogom javítani, de ehhez sem eszköz, sem tapasztalat nem állt rendelkezésre. Aztán persze össze is raktam, és néha, ha unatkoztam, ismét szétkaptam, azonban nem jutottam vele többre. Később büszkén mutattam egy-egy osztálytársnak, hogy mit találtam lent, és ide-oda pakolgattam a dolgaim közt, de mindig nagy becsben tartottam, mert számoltam azzal, hogy egy nap fel fogom támasztani, csak jöjjön el a nagy nap. Addig is amolyan magyar narancs státuszt élvezett: kicsit sérült, kicsit viharvert, de az enyém.
A Game Boy volt az első konzol (de közel sem az utolsó), amit belülről is szemügyre vehettem
Aztán megkaptam az első PC-m, és a Game Boy feledésbe merült, kevésbé volt vonzó a kicsi méretű monokróm kijelző, amit ráadásul az olvasólámpa fénye alá kellett volna tartani ahhoz, hogy rendesen lássam. A kétezres évek elején egy barátomnál megismerkedtem a Game Boy Advance-el. A színes és magasabb felbontású kijelző, valamint a kifimomultabb formatervezés után már teljesen hidegen hagyott a szekrényem mélyén lévő, betört kijelzőjű féltégla, megválni azonban továbbra sem akartam tőle. 2003 nyarán ténylegesen véget ért a várakozás, méghozzá nem is akárhogy.
Bár a GBA SP kiválóan helyettesíti az elődeit, de látván, hogy robbanásszerűen jelentek meg a piacon az utángyártott retro konzol modding kiegészítők, újból felidéztem a homokozószökevény Game Boy emlékét. Rég eljöhetett volna az a nagy nap, amire a megtalálása óta vártam, és majdnem negyed évszázad után nem csupán meg tudtam volna javítani, de a modern kijelzőknek köszönhetően már jobb élményt is nyújthatna, mint a gyári LCD-vel. Annak ellenére, hogy ez volt az első kézikonzolom (a Brick Game-et nem számolom bele), játszani rajta sosem volt lehetőségem. Azt azonban nem mondom, hogy értelmetlen volt annak idején hazavinni: nélküle ez a történet nem íródott volna meg. Valamint a meghozta a kedvem a szerelgetéshez, ennek köszönhetően volt már lehetőségem rendbe tenni ugyanolyan szürke Game Boy-t, amit annak idején én is birtokoltam.
Mára ezt a különös sorsú Game Boy-t Bud Spencer és Terence Hill egyik legjobb filmjének címével tudnám a legjobban jellemezni: Kincs, ami nincs.
