A Wii-korszak

A Nintendo második aranykora? Egyáltalán nem túlzás ezt kijelenteni, hiszen akkorát robbantott a Wii, mint a Sony a PlayStation megjelenésével. A Wii ismert és népszerű konzol lett, melyről biztosan sokan legalább hallottak. De mire is vezethető vissza a Wii sikere? Mennyire beszélhetünk második aranykorról? Ennek járunk most utána.

Koncepcióváltás

Eddig sem állt távol a Nintendótól az újítás. A konzoljai egymástól nagyon jól elkülöníthetők voltak és mindegyik emlékezetes volt a maga módján. Akár játékkínálat, akár külső kialakítás terén. És annak köszönhetően, hogy a NES-SNES korszakban a generációjának élén volt, olyan nagy pénzügyi nyereségre tett szert, hogy sokáig talpon tudott maradni a PlayStation mellett. Viszont a GameCube kudarca komoly váltásra késztette a Nintendót. Mindenképp valami olyat akartak kitalálni, amit addig abban a formában senki nem valósított meg. A Nintendo 2005-ben hozta nyilvánoságra, hogy Project Revolution néven fejleszti az új konzolját. A név is igencsak hangzatos volt, sokáig forgott közszájon a “Nintendo Revolution” név, mert tényleg érzékeltette, hogy a Nintendo most valami nagyon újra készül. Valamire, ami forradalmi lesz. Mi, Nintendósok büszkén emlegettük a nevet, hiszen mennyivel jobban hangzik a készülő PlayStation 3-mal, vagy a már megjelent XBOX 360-mal szemben. A konzol prototípusa is erőteljesen hasonlított a végleges változathoz és nagyon vártuk, mert tényleg teljesen másképp nézett ki, így biztosak voltunk abban, hogy valami olyat fogunk kapni, amit eddig soha.

Ehhez képest szinte pofára esés volt a névváltoztatás, és hogy Wii néven jelenik meg az új konzol. A Nintendo ugyan az angol személyes névmással “we” magyarázta, hogy az új konzollal a közösségi játékra összpontosítanak (mert mintha eddig nem ez lett volna fókuszban...), de igencsak nehéz volt megemészteni az új, igencsak esetlen nevet. A Revolution név még az elvakult PlayStationösökből is tiszteletet vívott ki, később a Wii névvel viszont ugyanúgy gúny tárgya lett a Nintendo, mint korábban.

Megjelenésének körülményei

A GameCube életútja meglehetősen csendes volt. Jelentek meg rá jó játékok, voltak nagy visszatérők, mint például a Metroid Prime, viszont a nagy áttörés elmaradt. Így kicsit ebből is fakadt az a kíváncsiság, hogy mivel fog előjönni a Nintendo. A Wii végül 2006. december 8-án jelent meg Európában, így nálunk is. Ezen a napon a Game Park videojáték üzlet, mint legnagyobb Nintendo viszonteladó Magyarországon, külön Wii-napot is tartott. Ennek keretében a szerencsés előrendelők a konzolt aznap már éjfélkor átvehették, így lényegében a Game Parknak köszönhetően Európán belül Magyarországon lehetett elsőként kapni a konzolt. Kisebb sajtótájékoztatót is tartottak, így némi publicitást is nyert a Wii megjelenése. Aznap egész nap bárki számára kipróbálható volt a Wii, a Wii Sports-on keresztül bárki maga próbálhatta ki, hogyan is működött a mozgásérzékelés. Mert igen, a Wii volt az első olyan konzol, ahol a mozgásérzékelés volt fókuszban. A controller egy Wii Remote nevű szerkezet volt, ami leginkább a TV távirányítójához hasonlított, és a konzolhoz kapható Sensor Bar-ral kommunikált. A Sensor Bar pontosan érzékelte, hogyan, merre mozgatjuk a Wiimote-ot, ez pedig azt eredményezte, hogy a Wii Sports-ban szinte ugyanúgy játszhattuk az adott sportjátékot, mint a való életben. És ez rettenetesen hangulatos volt. Volt alkalmam nekem is aznap kipróbálni a konzolt és most is vissza tudom idézni, hogy hihetetlenül egyedi, de nagyon jó élmény volt először játszani Wii-vel. A Wii-nél manifesztálódott először az, amit mi Nintendo rajongók mindig is hangoztatottunk, hogy a grafika nem számít, csak a játékélmény a lényeg. Nem túlzás kijelenteni, hogy a Wii Sports még egy Nintendo 64-es játéknál is csúnyább volt. De a kellemes zene és a mozgásérzékelés élménye kárpótolt a technikai hiányosságokért.

Merthogy a Wii volt a hetedik konzolgeneráció technikailag messze leggyengébb konzolja. Amíg PlayStation 3 és az XBOX 360 már az 1080p-vel kísérletezett, játékaik mindennél valósághűbbek voltak, addig a Nintendónál a HD még csak mutatóba sem volt. Ráadásul, ha a Nintendo GameCube-nál “bevesszük” a Luigi’s Mansion-t a Mario játékok közé, akkor kijelenthető, hogy a Wii volt ténylegesen az első olyan konzol, mely nem Mario játékkal jelent meg. Helyette kaptunk egy The Legend of Zelda: Twilight Princess-t, ami az addigi leghatalmasabb, legtartalmasabb Zelda játék volt. Ez a játék már felmutatott valami technikai tudást, de ezt a játékot eredetileg GameCube-ra fejlesztették. Meg is jelent az előd konzolra is, és bizony a mozgásérzékelésen kívül csak annyi volt a különbség, hogy szélesvásznú volt a kép, valamint az egész játék meg volt tükrözve. Link ugyanis balkezes, a Wiimote-ot (amivel kardozhattunk) a jobb kézben tartottuk. Maga a játék sokkal szebb nem volt.

Megjelenés

Talán még sokak számára emlékezetes, de érdemes mélyebben elemezni a Wii sikerét. Mert hát igen: A NES és a PlayStation mellett a Wii volt a harmadik olyan asztali konzol, mely óriásit robbantott. Ezeket az eladási adatokat annak idején folyamatosan figyelemmel követhettük a Gamer365 weboldalán, ahol mindig listázták az aktuális heti japán konzol és játék eladási adatokat. És azt lehet mondani, hogy a Wii a Nintendo DS-sel kéz a kézben toronymagasan vezette a heti eladási listákat. Kisebb harc is kialakult a kommentmezőkben, hiszen amíg mi, Nintendósok, úgy éreztük, hogy helyreállt a rend, a Nintendo visszakerült a helyére, addig a PlayStationösök valósággal felháborodtak, hogy vezetheti egy ennyire gyenge konzol az eladási adatokat? És ezek a hatalmas eladási számok a pénzügyi nyereséget hoztak magukkal. Jenek milliárdjaiban, dollárok millióiban mérték az adózott eredményt és a bevételeket. El is terjedt annak idején egy meme, ahol Miyamoto Shigeru egy Nintendo DS-sel a kezében nevetett, hogy “It prints money!”, miközben a DS-ből csak úgy záporoztak a dollár bankjegyek.

Nincs mit szépíteni, tényleg erről volt szó. Mind a Wii, mind a Nintendo DS valójában nagyon alacsony költségvetésű konzolok voltak és a PlayStationösök valójában azt támadták, hogy egy ennyire olcsó konzol mennyire drágán kapható. A Wii technikai tudásához képest tényleg drága konzol volt, megjelenésekor 69.990 forintért volt kapható a boltokban. És ez az ár később sem ment lejjebb. Hát, ha viszik ennyiért is, akkor miért vinnék lejjebb az árát? Mondható tisztességtelennek, és igazuk is van, az más kérdés, hogy ez mennyire fér bele ez az árpolitika a kapitalizmus erkölcsi fogalomkörébe. A Wii azon kevés konzolok közé került, amelyet nyereséges lett gyártani, ugyanis minden egyes eladott példánnyal nőtt a Nintendo összbevétele. Nem ez a bevett gyakorlat a videojátékos piacon. Általában konzolt gyártani és eladni minimális veszteséggel szokás, méghozzá azért, mert a kieső bevétel az eladott játékokból jön vissza. Ez pénzügyileg a legjobb módszer arra, hogy a lehető legtöbb embert rávegyenek a videojátékozásra és hogy vegyék a konzoljukat. Így tudják az átlag keresettel rendelkező ember számára elfogadható áron értékesíteni a konzoljukat, a kieső bevétel meg a játékokból jön vissza.

Viszont a Nintendo megvalósította azt, hogy konzolt is nyereséges lett eladni. És emiatt ugyan mondhatjuk, hogy joggal szidta a PlayStationös tábor a Nintendo konzoljait, de az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a Sony is legalább annyira hibás volt abban, hogy a hetedik generációra ennyire felborultak az erőviszonyok. A Sony ugyanis annyira nagyra volt azzal, hogy technikailag felszerelt konzoljaikkal sikert aratnak, hogy a PlayStation 3 lett a generáció legerősebb konzolja. A helyzet azonban az, hogy a 2006-2007-es technikai fejlettséghez képest túl erős volt a konzol. A PlayStation 3 ugyanis csak HD TV-n működött és Blu-ray lejátszót tartalmazott. Fontos tudni, hogy ezekben az időkben még csak feltörőben voltak a lapos TV-k, a Full HD technológia meg kifejezetten drágának számított. Így egy átlag középosztálybeli ember nem engedhette meg magának a Full HD TV-t. A PS3 technológiája is nagyon drága volt, ezért volt az, hogy 164.990 forintról indult az ára. Ezzel együtt volt olyan szinten veszteséges gyártani a konzolt, hogy gyakorlatilag jobban jártak, ha nem veszik a játékosok, mert legalább nem nő tovább a veszteség. A PS3 eladásai sokáig messze elmaradtak a PS2 eladásaitól.

A Nintendo valójában semmi mást nem csinált, mint egy általuk 20 éve sikertelenül kipróbált technológiát vettek elő és tették bele a Wii-be. Ahogy szó volt róla korábban, már a ‘80-as évek második felében, NES-szel is tettek kísérletet a mozgásérzékelésre, de az akkor a magas ára miatt egyáltalán nem futott be. Eltelt azóta 20 év, a technológia olcsó lett és ezzel, mint egy újszerű játékélményt hirdetve harangozta be a Nintendo az új konzolt. Az eredmény pedig nem maradt el. A technológia olcsó mivolta abban is tetten érhető volt, hogy a Wii sikerét meglovagolva jöttek a klón konzolok, amik Wii-hez hasonlóan a mozgásérzékelést imitálták és lényegesen olcsóbb volt. Ezeket nálunk elsősorban a LIDL-ben lehetett kapni és relatíve volt is rá kereslet, ugyanis a tájékozatlan szülők ismerték ugyan a Wii-t, de annyira nem, hogy tudják, hogy mit vásárolnak valójában. Így nagy csalódás volt otthon, amikor kiderült, hogy valójában nem Wii-t vettek.

Valós-e ez a siker?

Ha ekkora siker volt a Nintendo, joggal gondolhatnánk, hogy a Nintendo másodvirágzását élte és visszatértek az Elektor Kalandor és a Három Kívánság-szerű Nintendót népszerűsítő TV műsorok. Az igaz, hogy a Nintendo tényleg a másodvirágzását élte, de ennek körülményei árnyalják a sikert. A Nintendo ugyanis elsősorban az alkalmi, úgynevezett casual játékosok körében volt nagy siker. Ezen nincs mit csodálkozni. A Wii Sports és a Wii Play és az olyan mozgásérzékelős játékok, mint a WarioWare: Smooth Moves nem a keménymagot inspirálta játékra. A Nintendo a hetedik generációban azzal akarta kikerülni a PlayStationnel való versengést, hogy egy merőben új réteget vonzottak a videojátékok világába, ez az akció sikerült túl jól. Megjelentek a videojátékos szülők, a videojátékos nagyik, akik élvezték, hogy egy táviránytó-szerű szerkezettel a kezükben a TV-ben látható eredménye van a mozgásuknak. Ugyanakkor kijött két másik statisztika is, ami árnyalta a Nintendo sikerét. Az egyik a konzolhoz vásárolt játékok mennyisége, ami még nem mutatott annyira rossz értéket a Nintendónál. A konzolhoz vásárolt játékok mennyisége nem arra jó, hogy azt szemléltesse, hogy kinek mekkora gyűjteménye van, hanem arra, hogy mekkora a hosszútávú érdeklődés a konzol iránt. Mennyire veszik a játékokat. A Nintendo ebben nem mutatott annyira rossz számot a maga 6-7 játékával. Ezt a listát egyébként mindig az XBOX360 vezette 9,5 körüli játékátlaggal. Amiben viszont tragikus képet mutatott a Nintendo, hogy egy nap alatt átlagban mennyit játszanak vele az emberek. Nagyon keveset, mindössze 20-30 percet. Ez a szám arról tanúskodott, hogy az új réteg bevonása valójában sikertelen kísérlet volt és az egész mozgásérzékelés egy lufi volt, ami gyorsan kipukkadt. Pedig nem volt ördögtől való a terv, hiszen miért is szerethetné meg az idős nagymama is a Mario játékokat? Miért is élvezhetné egy fantáziavilág felfedezését a The Legend of Zelda játékkal? De hát nagyon úgy néz ki, hogy ahogy egy Rammstein rajongó sem kezd el németül tanulni, úgy egy casual játékos sem kezd komolyan érdeklődni a videojátékok iránt.

Viszont nem alakult ki a piacnak az az önszabályozó rendszere, hogy túlkínálat alakuljon ki a Wii-ből. Nem árasztották el a használt piacot a Wii konzolok, nem jelentek meg ezrével Vaterán, eBay-en, egyéb aukciós oldalakon az eladásra szánt konzolok. A Nintendo ugyanis 2008-ban kijött a Wii Fit nevű programmal, ami megint csak mindent letarolt, így a Nintendo aztán már tényleg mindent vitt. A Wii Fit, ahogy a nevéből kikövetkethető, egy edzőprogram volt. De nem csak úgy imitáltuk a Wiimote-tal a különböző gyakorlatokat. A játék mellé ugyanis egy Balance Board nevű mérleg-szerű szerkezetet csomagoltak, ami valóságosan érzékelte az elvégzett gyakorlatokat. Nagyon jól tudta, hogy mennyire guggolunk le, hajolunk le, mennyire végezzük pontosan az adott gyakorlatot. Pedig a trükk egyszerű volt: Azáltal érzékelte a gyakorlatunk pontosságát, hogy éppen hol van a testsúlyunk. Azt is könnyen érzékelte, ha lelépünk a Balace Board-ról, hiszen egyszerűen csak csökkent a rá nehezedő súly, amit pontosan ki tudott számolni.

További játékok

Persze, a Nintendo nem feledkezett meg azokról sem, akik valódi játékokra vágytak. Folyamatosan jöttek a valóban minőségi játékok, amik már emlékeztettek a régi játékok minőségére és hangulatára. Az érdekes, hogy a Wii abban is első Nintendo konzol volt, hogy eleinte tényleg a külsős cégek játékai domináltak a konzolon. Ilyen volt például a Red Steel, de az Electronic Arts is menetrendszerűen kiadta az aktuális újabb sport- és Need for Speed játékait Wii-re. Az első említésre méltó Nintendo játék a Super Paper Mario volt 2007 nyaráról, aminek funkciója sokkal inkább az volt, hogy a Super Mario Galaxy megjelenéséig szórakoztassa a Mario rajongókat. A Super Paper Mario abban különbözött az előző Paper Marióktól, hogy az RPG játékot platform játékként játszhattunk, így félig klasszikus Mario játékkal volt dolgunk, amit elképesztő humorral fűszereztek meg. Elég csak az intelligens virágokra, az úgynevezett “Floro Sapiens”-re gondolni, akik elrabolták Mariót. A zene is kellőképp érzékelteti a játék bohókás mivoltát. A játékot könnyű végigjátszani, így tényleg a szórakoztatás a fő funkciója, annak viszont elsőosztályú. De az első, igazi nagy attrakció a Super Mario Galaxy volt, ami méltóképp vitte tovább elődei hírnevét. Itt is, mint az előző 3D-s Mario játékokban, küldetéseket kellett teljesíteni, de a galaxisok közti utazásnak, az elképesztően bájos miliőnek, a gyermeklelkű lumáknak, őrzőjük Rosalinának köszönhetően magasan felülkerekedik az eddigi Mario játékokon. Nem véletlen, hogy ott jegyzik a világ legjobb játékai között, hiszen talán egyetlen játék sem hozta vissza ennyire a játékos gyermeki énjét, mint a Super Mario Galaxy és szeretett benne lenni. Emellett a mozgásérzékelést is kiválóan megoldották, így talán kijelenthető, hogy ez a játék volt az első, mely valójában megmutatja, hogy mit is tud a Wii technikailag.

Online vásárolható játékok

A Wii volt az első olyan Nintendo konzol, melynek online boltja volt. Ezt a Wii Shop Channel nevű alkalmazáson keresztül lehetett elérni. Itt lehetett először digitális formában vásárolni játékot. Ám ekkor még csak retro játékok voltak kínálatban. Ezeket úgynevezett Wii Pontokért (melynek nevét később Nintendo Pontra változtatták meg) lehetett megvásárolni. Wii Pontokat a Wii Points Card nevű kártya által vásárolhattuk meg az üzletekben. A kártyán lévő 16 jegyű kódot beírva aktiválódott az alkalmazásban a pontmennyiség. Boltokban egységesen 2000 Wii Pontot tartalmazó kártyát lehetett vásárolni, de volt lehetőség online is pontokat vásárolni. A különböző retro játékok értek bizonyos pontmennyiséget (jellemzően 500, 800, 1000), ezekre válthattuk be őket. Elsőként a három retro Nintendo konzol játékait vásárolhattuk meg, de aztán becsatlakoztak egyéb cégek konzoljai, mint például a Sega Master System, Mega Drive, Commodore 64, TurboGrafX-16. Ezeket gyűjtőnéven “Virtual Console”-nak hívták. Ezen konzolok játékait folyamatosan tették ki letöltésre és a végére szép mennyiségű felhozatalból lehetett választani. Később WiiWare néven új játékok is letöltésre kerültek. Ezek mind kisebb, olcsóbb játékok voltak. Az ebből fakadó lehetőségeket nem is a nagy cégek használták ki, sokkal inkább a kisebb, független fejlesztők, akik sok esetben meglehetősen ötletes játékokat adtak ki, melyekkel érdemes volt foglalkozni. A legújabb Wii játékokat több okból sem lehetett ekkor még digitális formában megvenni. Egyrészt a Wii saját memóriája 512 MB volt, egy Wii játék meg sok esetben önmagában több memóriát foglalt. Az csak egy későbbi frissítés során tették elérhetővé, hogy a Wii közvetlen SD-kártyáról olvassa be a játékokat, de mivel ekkor még inkább 1, 2 vagy 4 GB-s SD kártyák voltak elérhetők, ezért a digitális játékok esetében ugyanúgy kellene cserélni (és persze vásárolni) a kártyákat, mint a lemezeket. Másrészt az internet is jóval lassabb volt ekkor, ezért nagyon lassan jött volna le egy-egy nagyobb játék. Harmadrészt meg annak idején jó eséllyel a Nintendo szerverei sem bírtak annyi memóriával, hogy ezeket a játékokat is tárolják. De aki szereti a retro játékokat, annak sok kincset rejtett a Wii online boltja. De már ez is történelem, mivel a Wii Shop Channel szerverét 2019 elején lekapcsolták.

Összegzés

Aztán jött szép sorban a Mario Kart Wii, a Super Smash Bros. Brawl, később a New Super Mario Bros. Wii, Super Mario Galaxy 2, valamint az új The Legend of Zelda játék, a Skyward Swords, melyekkel ellátták a veterán rajongókat. Összességében viszont azt lehet elmondani, hogy a Wii elsősorban a casual rétegnek köszönhetően volt elképesztően népszerű, valamint nekik köszönhetően lett a Wii az első olyan Nintendo asztali konzol, mely átlépte a 100 milliós összeladást. Hogy megérdemelten, azt döntse el mindenki saját értékrendje szerint. Egy biztos: Olcsó költségvetés ide, casual játékok oda, a Wii annyira egyedi konzol lett, hogy soha előtte egyetlen Nintendo konzolnak nem volt annyira egyedi élmény játszani. És ezt tessék a lehető legpozitívabban érteni. Mert bár a Wiimote teljesen elüt a többi konzol controllerétől, de pont azért, mert a Nintendo a klasszikus sorozatainak új játékaiba is belecsempészte a mozgásérzékelést, ezáltal teljesen sajátságos élményt adnak a játékok. Tehát mindenképp érdemes kipróbálni annak, aki eddig még nem játszott Wii-vel, mert még a konzoltörténelmen belül is saját történelmet írt.

Wii U

Persze a Nintendo nem ült a babérjain. Készült az új konzol, melyre már a munkacíme miatt is figyelmet kapott, ugyanis “Project Café” néven fejlesztették. Kávé készítését természetesen nem ígérték az új konzollal, de kíváncsi volt a nagyközönség arra, hogy merre mehet a Nintendo tovább a nagyon sikeres Wii után. Hiszen tudható, hogy a Nintendo mindig hoz valami újat, amit eddig soha senki nem vállalt be. Nos, újdonságok most is jöttek, de azok kivitelezése sokakban csalódást keltett. A Nintendo of America akkori elnöke, Reggie Fils-Aime mindig is emlékezetes volt egyedi arcformájáról (nincs mit szépíteni rajta, ez az igazság) és beszédstílusáról, és az, amilyen komolysággal az arcán képes bejelenteni a legjelentéktelenebb újdonságot, mintha a Nintendo megint valami forradalmit talált volna ki. Most sem volt másképp: ahogy a hangjával bejelentette az új konzol nevét, a “Wii” nevére rájön a “U” és összeolvasta, hogy Wii U, azzal nemcsak a Nintendós közösség, de echte az egész videojátékos közösség sokkot kapott. Természetesen most is az angol személyes névmásokkal játszottak, a “we” mellé jött a “you”. Hogy “te” miért esel ki a “mi” közösségünkből, arra a konzol egyedi (de unalmas más a Nintendónál mindent egyedinek hívni...) kontrollere, a Wii U GamePad adja meg a választ. Kijelzője lévén egy táblagépre hasonlít, azzal a különbséggel, hogy el van látva a controllerekre jellemző gombokkal. Ezzel egyébként a Nintendo 3DS dupla kijelzős kézikonzolját akarták asztali konzol formájában megoldani, tehát mást látunk a GamePad kijelzőjén és mást TV-n, valamint a kijelző érintőképernyős. De természeten nemcsak egyedül lehet játszani. A Wii U ugyanis teljességgel kompatibilis volt a Wiimote-tal és akár egyszerre négyet is rá lehetett csatlakoztatni. Tehát, a konklúzió: “te” játszol a GamePad-del, “mi” meg játszunk a Wiimote-tal.

Fogadtatás

De nemcsak a néven látszik meg, hogy a Nintendo kreativitásának mélypontján volt, hanem a konzol külsején is. A GamePad jelenléte ugyan jó ötlet volt, de maga a konzol külsőleg alig változott a Wii-hez képest. A Wii U esett át a legkisebb külsőségbeli változtatáson a Nintendo konzolok történetében. És mivel nagyon rosszul volt promotálva az új konzol, ezért az a nézet terjedt el, hogy a Wii U valójában nem más, mint a Wii-nek egy frissített, továbbfejlesztett változata. Ez bizony azt hozta magával, hogy a Wii U lett a legrosszabbul induló Nintendo konzol. Ezen az olyan nyitócímek sem segítettek, mint a New Super Mario Bros. U, a Nintendo Land, Zombi U vagy az Assassin’s Creed III.

És a Wii U-ra később sem várt jobb jövő, a Nintendo nagyon elhanyagolta ezt a konzolt. Ismét példát láthatunk arra, hogy a Nintendo nem tudja jól kezelni a sikert. A Wii óriási sikerei után a Wii U teljesen el lett hanyagolva és később sem hozott nagyobb sikert. Amíg a GameCube esetében legalább azt megcsinálták, hogy néhány nagyobb játék is kijött a konzolra, amik valamennyire életben tartották a konzolt, addig a Wii U-ról ez nem mondható el. Nagyon kevés monumentális játék jelent meg a Wii utódjára. A nagyobb, említésre méltó játék a Super Mario 3D World volt, de tartalmában messze elmarad a klasszikus 3D-s Mario játékoktól. Sokkal inkább a Nintendo 3DS-re megjelent Super Mario 3D Land-nek volt egy kibővített, asztali konzolos változata. Konkrétan új The Legend of Zelda játék nem jelent meg Wii U-ra, csak a Wind Waker és a Twilight Princess kapott egy HD kiadást. Viszont Hyrule Warriors néven indítottak egy új sorozatot. Nemcsak a név jelzi, hogy az eddigi Zelda játékoktól eltérő sorozat indult, hanem az is, hogy ezt nem egyedül a Nintendo adta ki. Az első játékot az Omega Force és a Team Ninja fejlesztette és gyakorlatilag a Dynasty Warriors és a The Legend of Zelda szériák házasításáról van szó. Mivel a játékmenet is közelebb áll a Dynasty Warrios-hoz, emiatt nem aratott átütő sikert, hiszen egyrészt a Zelda rajongók sem ehhez voltak hozzászokva, másrészt a játéknak sincs meg a Zeldára jellemző miliő. Talán nem is volt igazán célközönsége játéknak, rajongók keveset beszéltek a játékról. Ha valami célja volt a játéknak, akkor az, hogy Nintendóra is jelenjen meg egy Hack and Slash játék, ami eddig csak elenyésző mennyiségben volt konzolon, azok is kivétel nélkül külsős cégek játékai voltak.

Ami reménykeltő lehetett volna, a Mario Kart 8. A soron következő Mario Kartot nagy csinnadrattával jelentette be a Nintendo, ugyanis nemcsak abban volt különleges, hogy a pályák bizonyos részein nem volt gravitáció, így oldalt a falon, de akár a mennyezeten is játszhattunk, hanem hogy a zenék nagyrészét is élő hangszerekkel vették fel. Külön videóban mutatták, ahogy a nagyzenekarral veszik fel a zenéket. Ennek azért volt izzadtságszaga, mert a Mario Kart nem az a sorozat, ami orchestra minőségű zenét követel meg magának. Ez egy könnyed játéksorozat, amivel el lehet szórakozni, ezt pont a könnyed, számítógépes zene teszi teljessé, az emeli a hangulatot. Ám a Mario Kart 8 zenéjével nemcsak az volt a gond, hogy “túl jó” volt, hanem az is, hogy szinte semmilyen dallama nem volt. A Mario Kart 8 zenéje a legkevésbé emlékezetes az eddigi Mario Kart zenék közül. A videóban is csak azt demonstrálták, hogy mennyire kemény munka zajlik a felvétel során, remélve, hogy ez majd szinten tartja nemcsak a Mario Kart sorozatot, hanem fellendíti a Wii U eladásait is. Nos, ez sajnos nem történt meg, sőt, sajnos azt kell mondjam, hogy a zenébe azért volt felesleges ennyi energiát beleölni, mert azáltal, hogy nincs dallam, nem hallatszik ki semmilyen téma, egyáltalán nem marad meg az emlékezetekben. Nagy kár, hogy teljesen felesleges pontra helyezték a hangsúlyt, de nagyon nem is tudtak mit tenni, hiszen a Mario Kart már annyira kiforrta magát, hogy nagyon nem is lehet forradalmit újítani a játéksorozaton, leszámítva a HD grafikát, a pályaötleteket, néhány új karaktert, meg persze néhány új ötlet. A Mario Kart sorozatba érdemi újítást csak akkor lehet tenni, ha érdemben fejlődnek a konzolok technikailag, például a VR általános lesz.

Amiért viszont kár, hogy nem kapott nagyobb visszhangot a rajongók körében, az a Super Smash Bros. For Wii U. Talán ez az egyedüli Nintendo által valódi tartalommal ellátott játék, amin látszik, hogy a cég sokat dolgozott, azontúl, hogy elővette a sorozat előző játékát, a Brawl-t és kicsit kicsinosította. Illetve, ami emlékezetes volt még, a Wii U-n elindított Splatoon sorozat, mely hűen bizonyítja, hogy a Nintendónak most is vannak új ötletei. A játék szereplői “Inkling”-ek, akik hivatalos meghatározás szerint humanoid fejlábúak. Alapvetően ember alakban jelennek meg, a játék lényege pedig, hogy ki tud egy adott területet a legjobban összefestékezni. Legtöbbször 8-an játsszák a játékot és két csoportra vannak osztva, a csoportok más színű festéket kapnak és amelyik színben jobban pompázik az adott terület, az a csapat nyert. A festék persze egy idő után elfogy, a karakternek ekkor meg kell találni a saját színű festékét és abban puhatestűvé átalakulva, a festékben elmerülve tudja feltölteni a festékes tárát. A játék elképesztően szórakoztató, nagyon népszerű volt a rajongók körében. Még a Nintendo is tett arról, hogy népszerű legyen a sorozat, hiszen hétvégeken különböző “Splatfest”-eket hirdettek meg. Itt bizonyos “kérdésekre” volt két válaszlehetőség, mi magunk dönthettük el, hogy melyikbe csatlakozunk és azt képviselve egy online versenyben vettünk részt. Ilyen kérdés volt például, hogy a sült krumplit majonézzel vagy ketchuppel eszed. Ezeknek óriási sikerük volt, a Splatoon volt az a játék, amit a leginkább életben tartott a Nintendo Wii U-ra.

Nintendo eShop

A Wii U-nál már sokkal fejlettebb online lehetőségek voltak. Már a kezdetektől meg lehetett vásárolni a Wii U játékokat digitális formában, bár már nem sávszélesség volt a szűk keresztmetszet, mint a Wii esetében, hanem a játékok árai. Ugyanis majdhogynem drágábbak voltak, mint a fizikai változatai. De emellett szintén lehetett új, csak digitális formában játékokat venni, valamint itt is volt Virtual Console, vagyis retro játék kínálat, de már csak a Nintendo retro konzoljai mellett a TurboGrafx-16 játékaiból lehet böngészni. Amit érdemes lehet tudni, hogy a Wii U esetében már nem a játékok európai verzióját töltjük le, hanem az amerikait. Azért, mert a Wii U már HD konzol és HDMI-kábellel csatlakozik a TV-hez, és Amerikában már a kezdetektől progresszív volt a játékok (és persze az egyéb TV-műsorok megjelenítése), míg Európában váltottsoros. Ez az NTSC analóg TV-s szabványnak köszönhető, melyet többek között Amerikában használtak és mivel Európában is elterjedtek a progresszív pásztázást támogató HD TV-k, ezért nem volt akadálya annak, hogy a jobb képminőségű, amerikai retro játékok terjedjenek el Európában. Alapvetően látható a különbség, tényleg lényegesen jobban néznek ki a régi játékok. Nem utolsósorban, mivel 60 Hz volt Amerikában a frekvencia, míg Európában 50 Hz, ezért a játékok gyorsabbak is voltak. Fogalmazzunk úgy, hogy Wii U-n játszhatjuk először eredeti sebességében a régi játékokat, hiszen az európai változat nyilván lassított volt. De ez egyébként annyira nem szembetűnő, sokkal inkább az élénkebb, telítettebb színek.

A Wii U esetében már nem pontokért vásároltuk a játékokat, mint a Wii esetében, hanem valós devizában. És mi dönthettük el szabadon, mennyi pénzt töltünk fel a digitális pénztárcánkba. Ami előny, hogy ez a pénztárca egyesítve volt a Nintendo 3DS online boltjával, így mindkét helyen egyaránt vásárolhattunk ugyanabból a digitális pénzből.

Konklúzió

Sokan a hibái ellenére szeretik a Wii U-t, hiszen azért volt rá játékkínálat. De nem lehet nem döbbenettel tudomásul venni, hogy 100 milliót is meghaladó Wii, mint legsikeresebb Nintendo asztali konzol után, a Wii U-ból alig 14 milliót adtak el. Márpedig ez a szám a Sega bukását idézi. Mondhatnánk, hogy megvolt a maga bája a Wii U-nak, de valójában ez volt az a Nintendo konzol, amelynek a legkevésbé volt saját hangulata. Kicsit olyan érzetet ad, mintha a Nintendo tényleg nem akart volna szabadulni a Wii-től, hiszen abban volt a sikerük igazi kulcsa és a Wii U csak azért jelent meg, mert hát haladni kell a korral. De ilyen kényszeres haladásra még nem láttam példát.

Egyáltalán nem túlzás a Sega bukását példának előhozni. Hiszen, ha a következő konzol, a Nintendo Switch is hasonlóképp teljesít majd, mint a Wii U, akkor elképzelhető, hogy ez a cég is feladja a konzolpiacot. De nem így történt, a Nintendo Switch sikere ismert, a Nintendo történelmet bemutató cikksorozat következő részében a kurrens konzolt vesszük nagyító alá.

A cikk eredetileg az AniMagazin 63. számában jelent meg. A magazin ingyenesen letölthető és olvasható ezen link alatt.

A 3D-s Nintendo korszak

Ahogy a Nintendo megjelenése fordulatot hozott a videojátékos történelemben, úgy a PlayStation megjelenése is átalakította a videojátékos kultúrát. A Nintendo ennek ellenére a saját útját járta, és továbbra is saját játékaikban bízva igyekeztek talpon maradni. Hogy ez mennyire volt sikeres, ennek fogunk most utánajárni.

Super után Ultra

A Nintendo 1994 végén kezdte el fejleszteni a Super Nintendo utódkonzolját, a Nintendo 64-et, “Ultra 64” munkacím alatt. A névválasztás teljesen logikus, hiszen mi lehetne szuperebb a “Super”-nél, ha nem az ultra? Ez is jelezte, hogy a Nintendo a saját útján kíván maradni, de ami érdekes, hogy az “Ultra” név egy darabig megmaradt a köztudatban, annak ellenére, hogy a videojátékos magazinok (pl.: 576 KByte, később az 576 Konzol) már rendesen Nintendo 64-nek hívta a konzolt megjelenése után. A baráti körök viszont egy darabig jellemzően Ultra néven illették az utódkonzolt. De végül Nintendo 64 néven jelent meg Japánban és Amerikában 1996-ben, Európában pedig 1997-ben, és bizony a PlayStation árnyékában kellett megállnia a helyét.

Már az komoly jelzés volt a Nintendo részéről, hogy PlayStation ide vagy oda, nem kívánnak változtatni az üzletpolitikájukon, hogy megmaradtak a kazettás rendszernél. Ez egyrészt a játékosokból váltott ki komoly megrökönyödést, hogy mire föl, amikor már több kisebb nevű konzolnak is már CD-ROM-ja volt. Másrészt a külsős fejlesztős cégeknek lett drága Nintendo konzolokra fejleszteni játékokat. És ezt bizony a pénztárcánkon is megéreztük, ugyanis általánosan drágábbak voltak a Nintendo 64 játékok. Amíg egy PlayStation játék átlagban 12-14.000 forintba került, addig egy Nintendo 64 játék 16-18.000 forint is volt, ha pedig kiegészítőt is mellékeltek a játékhoz, könnyen felment az ár 20.000 forint fölé is. De nemcsak a költségek miatt volt külsős cégeknek problémás fejleszteni játékokat, hanem önmagában a kazettás rendszer is plusz munkát adott a PlayStation játékok Nintendo 64-re történő portolásához. Egyrészt mert jóval kisebb volt a kazetta tárhelye, másrészt magára a cartridge-re másképp kell portolni a játékot, ami szintén plusz munkával járt. Ez azt hozta magával, hogy jóval kevesebb játék jelent meg Nintendo 64-re, mint PlayStation-re. És bizony ez is ok volt arra, hogy miért robbantott akkorát a Sony konzolja. A Nintendo 64 pedig az anyacég saját fejlesztésű elsőosztályú játékai miatt tudott talpon maradni, de így is jóval kevesebben tartottak ki a Nintendo mellett. Meg is lett különböztetve a két tábor. Akik Nintendo rajongók maradtak, azok a “hithű szamurájok” becenevet kapták, akik pedig a PlayStation mellé tették le a voksukat, azokat pedig a “modern szamurájok” becenévvel illették.

Fontos tudni azonban, hogy azok a játékok, melyek mindkét konzolra megjelentek, annak Nintendo 64 verziója nem lett annyira lebutítva, mint amennyivel kisebb volt a kazetta tárhelye a CD-hez képest. Már az 5. konzolgenerációnál járunk és személyes megítélésem szerint ez az elvesztegetett lehetőségek generációja. Az mindenképp ígéretes volt, hogy a PlayStation CD-jébe sokkal több memóriát lehet tárolni, de maga a konzol teljesítménye lényegesen gyengébb volt, mint a Nintendo 64-é. Így lényegében a CD-ben rejlő lehetőségeket nem igazán tudták kihasználni. Vannak hosszabb, tartalmasabb játékok PlayStationre, elsősorban RPG-k, de alapvetően azt lehet mondani, hogy a CD-n lévő tárhelyet sok esetben zenével töltötték ki. Míg a Nintendo 64 esetében maga a konzol ugyan erősebb volt, tehát sokkal többet elbírt volna a konzol, de ott a kazetta tárhelye volt a szűk keresztmetszet. Így kijelenthető, hogy a ‘90-es évek második felének két legjelentősebb konzolja közül egyikből sem tudták kihozni a maximumot. De így is bőven van miért szeretni a Nintendo 64-et.

Az első játékok

Rögtön ott van a Super Mario 64 nyitócímként, mely szintén forradalminak számított megjelenésekor. Amíg a Super Mario Bros. a videojátékos történelmet írta át, addig a Super Mario 64 a 3D-s játékokat forradalmasította. Eredetileg Super Nintendóra jelent volna meg, valami hasonló grafikai megjelenítése lett volna, mint a Super Mario RPG-nek, végül a Nintendo 64-gyel együtt jelent meg, hogy meg is kapja a neki járó hírnevet. És megérdemelte, hiszen valóban forradalmasította a 3D-s játékokat. Annak ellenére, hogy a PlayStation már a megjelenéskor is nagy hatással volt a videojátékos piacra (részint a marketingje, erőszakos üzletpolitikája miatt), az elején inkább a 2D-s játékok domináltak. 

Valamint sokan nem tudják, hogy az analóg kar valójában nem a Sony találmánya. Eleinte analóg kar nélkül jelent meg PlayStation controller. A DualShock-nak nevezett controllert csak a Nintendo 64 megjelenése után adták ki, tehát az analóg kar a Nintendo találmánya. Amiben kétségtelenül jobb a volt a PlayStation DualShock controllere, hogy javították a Nintendo 64 analóg karjának hibáját. Az N64-es kar ugyanis gyenge anyagból készült és ha sokat használjuk (amire már a Super Mario 64 esetében is komoly esély volt), akkor elkezdett kopni, egy idő után lötyögött a kar, végül teljesen használhatatlanná vált, mert egyáltalán nem fordult a karakter, ha oldalra irányítottuk. A PlayStation DualShock controllerénél ilyen problémáról viszont nem tudok, az masszívabb anyagból készült. A Nintendo 64 controllerét már annak idején is komoly kritika érte az alakja miatt, ugyanis három “ága” van. Sokan nem tudták, hogy kell rendesen megfogni a controllert, hogy kényelmes legyen a játék. Konkrétan minden egyes játék leírásában külön oldalon ábrákkal illusztrálva volt leírva, hogy kell használni a controllert. Kellően innovatív csak kb. 15 év múlva lett, az akkor már internet népe, amikor kitalálta, hogy kell a controllert helyesen használni. Ha három ágú a controller, növesszünk még egy kezet, és a probléma meg van oldva.

Visszatérve a ‘90-es évekre: Hogy mennyire kezdetleges volt annak idején a 3D, az leginkább a Mario Kart 64-ben volt tetten érhető, ami nem sokkal a konzol megjelenése után volt kapható. Bár a Super Mario 64-et nagyon jól megcsinálták, és probléma nélkül végigjátszható, de abból a játékból sem nehéz YouTube-on glitchgyűjteményt találni. A Mario Kart 64 viszont már játék közben is okozott problémát. Néhány pályán nagyon éles kanyar van, ott előfordul, hogy a karakter csak úgy kipördül, ha túl sokáig kanyarodunk. Illetve az is általános, hogy ha hárman vagy négyen játszunk, akkor bizonyos pályákon szaggatottan ment a verseny, míg más pályákon meg nagyon gyorsan. Hogy ez a Nintendo 64 órajeléből következik (a konzol európai változata lassabban számolt, mint az amerikai és előfordulhat, hogy az európai rosszul számol), vagy már a játék programozásakor felmerültek ezek a problémák, mert nem ismerték eléggé a Nintendo 64 képességeit, nem tudni, de jól jelzi, hogy nem volt zökkenőmentes a 3D-re átállás. De érdekes így visszagondolni, hogy annak idején ez nem tűnt problémának. Láttuk, hogy bizonyos esetekben másképp “viselkedik” a játék, mint ahogy megszoktuk, de nem gondoltuk, hogy ezt lehet jobban is csinálni.

Folyamatos fejlesztés

Nagyjából 1998 táján jöttek az első olyan játékok, amik már sokkal fejlettebbek voltak. A későbbi versenyjátékokon, mint például Diddy Kong Racing vagy F-Zero X már látszott, hogy jobban ismerték a Nintendo 64 képességeit. A Diddy Kong Racing egy Mario Kart-féle gokart verseny, melyet a RARE fejlesztett és a fejlsztőcég saját karaktereivel lehet versenyezni. Nem jelent meg sokkal később, mint a Mario Kart 64, a fejlődés mégis látványos. A pályák is részletgazdagabbak, a versenyek sem bugosak. Az F-Zero X pedig önmagában is külön cikket érdemel, hogy mekkorát fejlődött a Super Nintendós F-Zeróhoz képest. Az F-Zero egy futurisztikus versenyjáték-sorozat, és minthogy a távoli jövőben játszódik, ezért a kocsik nagyon gyorsak (akár 1000 km/h-val is mennek), és azt kell mondjam, hogy kiválóan érzékelteti a sebességet a játék. Hihető, hogy tényleg ekkora a sebesség 1000 km/h fölött. Mindemellett a pályák hangulata is fantasztikus, nehézsége pedig sokkal inkább inspirál, minthogy feladjuk, mert annyira reménytelen a helyzet.

Ami viszont kétségtelenül a legnagyobb hatású játék volt Nintendo 64-re, az az 1998 végén megjelent The Legend of Zelda: Ocarina of Time. Hogy mennyire várt játék volt, az abból is látszik, hogy megjelenésekor többszörösére ugrottak a Nintendo 64 eladásai. Átmenetileg jobban teljesített, mint a PlayStation. Nem véletlen tartják a mai napig a világ legjobb játékai között. Korának egyik leghangulatosabb játéka volt, a bejárható terep pedig olyan hatalmas volt, hogy még PlayStationön is csodájára jártak volna. Emellett valóságos, emberi volt a karakterek érzelmei, ezáltal olyan kettős érzetet adott a játék, hogy ugyan egy tündérvilágban játszódik, elfekkel, Goronokkal, Zorákkal és egyéb lényekkel, mégis annyira közeli volt, hogy akár a mi világunkban is játszódhatna. Valóságossá tette a mesét, azt hiszem, ez az Ocarina of Time nagy titka és többek között ide vezethető vissza az, hogy nemcsak annak idején volt nagy sikere, hanem most is a legjobbak között tartják számon, retrospektív cikkekben is szinte csak pozitívan emlékeznek meg a játékról. Pedig technikailag lehetne ostorozni, hiszen mai szemmel már inkább viccesen néznek ki a karakterek, valamint az egész játék 15 fps volt, ami ahhoz képest tényleg nevetségesen kevés, hogy ma már a 120 fps-t ostromolják. De akkor mivel nagyon nem voltak ennyire széles körben ismertek a különböző technikai adatok, mint most, meg a játékélmény mindenért többszörösen kárpótolt, így nem is volt igényünk a jobbra. Egyébként jó eséllyel az fps volt az ára a hatalmas játéktérnek, hiszen kazettára kevesebb memória fért. És fontos tudni, hogy a játék a PlayStationös Metal Gear Solid mellett állta a sarat, hiszen ez az a játék, ami PSX-re akkora hatással volt, mint Nintendo 64-re a Zelda.

Ahogy volt szó róla korábban, alapvetően jöttek a külsős cégek játékai is. Sok játék, ami megjelent PlayStationre, az kijött Nintendo 64-re is. De több közülük butítva jelent meg, vagy arra is volt példa, hogy egy teljesen más játékot kaptunk. Jó példa erre a nálunk is nagy sikerrel vetített sorozat: Xena: Warrior Princess játékadaptációja. Amíg PlayStationön egy kalandjátékot játszhattunk, addig Nintendo 64-en egy verekedős játékot játszhattunk a sorozat szereplőivel. Egyik sem volt feltétlen nagy szám, akkor is inkább csak a sorozat rajongóit érdekelte. Emellett több versenyjáték jött Nintendo 64-re, az elmaradhatatlan FPS-ek, mint például Duke Nukem, Quake szintén játszhatók voltak Nintendón is. És akkor ne beszéljünk az ekkor elterjedő Electronic Arts sportjátékairól, élükön a FIFÁ-val, ezek is mind elérhetők voltak Nintendo 64-en is. Fontosnak tartom hangsúlyozni, amit az előző Nintendós cikkben is írtam, hogy ekkor még jelentős fejlesztések voltak az egyes FIFA játékok között és méltán dicsérték az aktuális játékot. Viszont összességében azt lehet elmondani, hogy kevés játék jelent meg Nintendo 64-re és bizony a PlayStation sikeréhez a sokkal nagyobb játékkínálat is hozzájárult.

Korai halál?

Ahogy szó volt róla korábban, a Nintendo 64-nek nagyon mostoha körülmények között kellett helyt állnia, hiszen nemcsak a PlayStation árnyékában kellett talpon maradnia, hanem a kazettás rendszert is nevetségesnek tartották, erre jön a játékmennyiség is. Ami a kazettás rendszert és a videojátékos trendek változását illeti, ahhoz nagyban hozzájárult a Sony agresszív marketingstratégiája. Hogy trenddé tették a videojátékot. Magához a videojátékozáshoz rendeltek egy életérzést. A reklámjaikkal nem azt sugallták, hogy mennyire jó ezzel és ezzel a játékkal játszani, ahogy a Nintendo tette korábban, hanem hogy jó játszani. Menő leszel, ha játszol. Ez nagyon bejött, hiszen ahogy már annyiszor szó volt róla, a Sony mindent letarolt a PlayStationnel, amit csak le lehetett tarolni és alapjaiban írta át a videojátékos kultúrát. Ennek kétségtelenül lett egy olyan hozadéka, hogy ma már nem gyerekes videojátékkal játszani, mint sokáig volt, a ‘90-es évek 2. feléig. Ma már a modern szubkultúra része lett a videojáték és ott tartják számon a filmek, zenék mellett és ez vitathatalanul a Sony érdeme.

Viszont az egész korszak annyira hangos volt a PlayStationtől, hogy teljesen alábecsülték a Nintendo 64 létjogosultságát. Pedig nem volt bukott konzol, az a majdnem 36 milliós összeladás egyáltalán nem számít kevésnek, csak a PlayStation 102 milliójához képest volt az. Ezért van az, hogy egyes internetes fórumok és szavazások már 2000-ben a Nintendo 64 haláltusáját járták. Egy idő után már a Nintendo se nagyon erőltette, hogy életben tartsa a konzolját. Igazából már csak két nagy megjelenésről lehet beszélni. Az egyik 2000 végén jelent meg. A The Legend of Zelda. Majora’s Mask, ami szintén sikeres volt. Ehhez a játékhoz mellékeltek egy Expansion Pak nevű kiegészítőt, enélkül nem indul el a játék. A kiegészítőben plusz memória van, így a Nintendo 64-be helyezve a konzol 4 MB-os RAM-jából 8 MB-os lesz. A Majora’s Mask esetében nemcsak azt akarták, hogy a játék legalább annyira tartalmas legyen, mint az Ocarina of Time, vagy ha lehet még tartalmasabb, de technikailag amennyire lehet, feleljen meg a kor követelményeinek és ez ekkor már csak nagyobb memóriával volt lehetséges. Ennek meg is lett az eredménye, ugyanis az addigi leghosszabb Zelda játékot vehetjük a kezünkbe a Majora’s Mask “személyében”. Ráadásul annak ellenére volt közkedvelt játék, hogy teljesen más volt a hangulata, mint az Ocarina of Time-é. A Majora’s Mask miliője ugyanis sokkal sötétebb volt, ami nem is csoda, hiszen Termina földjét a világvége fenyegeti. A hold ugyanis 72 órán belül a bolygónak ütközik. De pont ez adta a játék izgalmát és hangulatát, amit sokan szerettek. A másik nagyobb játék, konkrétan az utolsó játékok egyike, az a 2001-es Paper Mario. A játék a viharos emlékű Super Mario RPG alapjain nyugszik, hiszen az is RPG, csak a Paper Marióban karakterek úgy voltak megalkotva, mintha tényleg papírból lettek volna. Ez adott egy sajátságos hangulatot a játéknak, mely mára franchise-zá nőtte ki magát, ugyanis ettől az egész olyan szerethetően aranyos volt.

Nintendo GameCube

2000-ben jelentette be a Nintendo, hogy Project Dolphin néven fejlesztik a következő generációs konzolt. Nem is kellett rá sokáig várni. Végül Nintendo GameCube néven 2001 őszén jelent meg Japánban és Amerikában, Európában pedig 2002 májusában. A Nintendo 64-hez képest jóval egyszerűbb volt a konzol dizájnja, hiszen ahogy a neve utal rá, kocka alakú volt. Csak a konzol elülső részén lévő controller és memóriakártya foglalat domború mivolta kölcsönöz némi változatosságot a külsejének. De ezek csak külsőségek. A Nintendo GameCube a 6. generáció utolsóként megjelent konzolja, majdnem 1 évvel a PlayStation 2 után jelent meg, ugyanis technikailag sokkal erősebb, mint a rivális konzolja. És akár azt is lehetne mondani, hogy a 6. generációban már kihasználták a konzolokban rejlő lehetőségeket, hiszen már a GameCube is CD-s volt. Ez igaz is, sőt, DVD-s volt. Csak itt is volt egy kis bökkenő: A GameCube ugyanis csak mini DVD-t tudott olvasni. Bár annak az 1,37 GB memóriája kétségtelenül sokszorosa a Nintendo 64 kazettájának, de a 6. generáció már nemcsak azt hozta magával, hogy CD-ről DVD-re váltottak a konzolgyártók, hanem bejöttek az első multimédiás extrák a konzolokhoz. A PlayStation 2 ugyanis már nemcsak játékra volt alkalmas, hanem DVD-t is be tudott olvasni, ami annak idején, minthogy a DVD új technológia volt, nagy fegyverténynek számított. Ugyanis ekkor még nagyon drága volt egy DVD lejátszó, nem volt ritka a 120.000 forintos ár sem. Ehhez képest, hogy van egy konzolod, ami játék mellett DVD-t is lejátszik, ez is hozzájárult ahhoz, hogy a PlayStation 2-nek még az elődjénél is nagyobb sikere volt. A Nintendo meg úgy döntött, hogy ugyan ők is optikai meghajtóra váltanak, de a mini DVD mellett döntöttek. Jó eséllyel azért is döntöttek így, hogy megnehezítsék a másolt játékok futtatását, hiszen egy kis méretű írható DVD ritkább és drágább is. És valóban: Nem a GameCube volt az elsődlegesen chippelt konzol.

A játékkínálat

Annak ellenére, hogy a GameCube már optikai meghajtós volt, így jó eséllyel a GameCube-ra való portolás már valamivel könnyebb volt külsős cégeknek, ezt a konzolt sem árasztották el a játékaikkal, továbbra is a Nintendo játékai domináltak. De nem is akármikkel. Ha szigorúan értelmezzük a “Mario játék” fogalmát, akkor a Nintendo GameCube volt az első olyan konzol, amelyik nem Mario játékkal debütált. Persze csak névben nem volt Mario játék, hiszen a legújabb játékban ő az áldozat. És aki megmenti őt, nem más, mint az öccse, Luigi! Igen, a Luigi’s Mansion-ről van szó, amely ugyan nagyon rövid játék volt, de egyedi játékmenetével örökre megjegyezte magának a Nintendós közösség. Luigi egyébként is szerényebb, félős karakter és így megy egy kísértetjárta kastélyba megmenteni a bátyját. Mindenképpen egyedi játékról van szó, Luigi félős “MARIOOOOO!!!” felkiáltása meg szállóigévé vált a Nintendo rajongók körében. Hát így van az, hogy a Nintendo a mai napig kortalan játékokat fejleszt. A másik nagy nyitócím a Super Smash Bros. Melee volt. A Nintendo 64-en debütált Super Smash Bros. Sorozat váratlan sikert hozott, ezen pedig annyira felbuzdult az anyacég, hogy egyből megcsinálta a folytatást. És látszik is, hogy gyors ütemben készült a játék, ugyanis mai szemmel már nyilvánvaló hibái vannak a játéknak. A karakterek túl gyorsak voltak, ami azért volt problémás, mert akkor válaszidőről nem nagyon hallottunk, a játék is nálunk még 50 Hz-es (25 fps) volt, így a controller sokszor nem tudta a megfelelő pillanatban teljesíteni a “parancsunkat”, így annak ellenére, hogy sok szempontból fejlődött a játék a Nintendo 64-es elődhöz képest, ami mindenképp inspiráló, mégis voltak hibái. Hasonlóképp érdekes volt Yoshi külsőre, valamint Luigi támadásai szinte teljesen megegyeztek Marióéval, de még a hangja is. De már ebben a játékban is lényegesen több volt a lehetőség a Nintendo 64-es elődhöz képest, mind karakterek, mind pályák, mind játékmód terén.

Későbbi nagy címek közé sorolható még a Metroid Prime páros, ami nagy visszatérő volt a Super Nintendós Super Metroid után. Viszont mivel a Metroid Prime nemcsak színvonalában öregbítette a sorozatot, hanem nehézségében is, ezért a Metroid széria megmaradt rétegjátéknak, aminek ugyan kevés rajongója van, de ők masszívan kitartanak a játék mellett. Az egész játék miliője meglehetősen egyedi ezzel az űrben, távoli jövőben játszódó történettel, ez pedig keveseket motivál arra, hogy a nehézsége ellenére végigjátszák a játékot, pedig a minősége alapján megérdemelné a figyelmet.

Valamivel nagyobb figyelmet kapott a The Legend of Zelda: The Wind Waker, amelyet bájosan gyermeki hangulata miatt sokan szerettek. A játék végeredménye igencsak nagy meglepetés volt, hiszen 2000-ben egy teljesen realisztikus játékképekkel hirdették meg az akkor következő generációs Zelda játékot, ahol Link és a játéktér jobban nézett ki, mint eddig bármikor. Ehhez képest kijöttek egy gyerek Linkkel a közeg pedig teljesen gyermeki, rajzfilmes. Ez volt az első Cel-shaded grafikájú Zelda játék, ennek köszönhető a rajzfilmszerű látványosság. A játék az első GameCube projektek között volt, de nem akarták elsietni a megjelenését, ezért többszörös késés után 2003 áprilisában került a boltok polcaira. Az eredmény pedig látható volt: Rendkívül módon szerethető volt a játék, a neves japán videojátékos lap, a Famitsu pedig 40/40-re értékelte. Ezzel a Wind Waker volt a második olyan játék, aminek maximális pontszámot adtak a Zelda: Ocarina of Time után. A szerethető közege pedig sokakat inspirált játékra.

A sikertelenség oka

Alapvetően a GameCube életidejét nem lehet több ciklusra osztani, mint az előző generációs Nintendo konzolokét, mert annyira jelentéktelen volt a PlayStation 2 kellett, hogy gyakorlatilag nem voltak olyan nagy események, játékmegjelenések, melyek meghatározták volna a konzol életútjának alakulását. Maga a konzol egyébként nem indult rosszul, voltak felfutásai, de mivel ezt a konzolt már tényleg nem tudta a videojátékos közösség komolyan venni, ezért 21-22 milliós összeladásnál megállt a számláló. Pedig nagyon erős volt, a 6. generáció legerősebb konzolja, ami a játékokban is megmutatozott. Azok a külsős játékok, amik PlayStationre és az ebben a generációban debütáló XBOX-ra is megjelentek (a GameCube mellett), azok rendre GameCube-on voltak a legfejlettebbek. Grafikailag is, valamint a játék fizikája is jobb volt a Nintendo konzolján. Csak a PlayStation 2-nél komoly tényező volt, hogy DVD-lejátszóként is funkcionált, hogy ezzel nemcsak a GameCube-ot ütötte ki a versenyből, hanem a Microsoft XBOX-át is, ami egyébként alig szárnyalta túl a GameCube eladásait. Így a 6. generáció egyértelműen a PS2-ről szólt, a GameCube megmaradt nekünk, Nintendo rajongóknak.

Az sem segített a helyzeten, hogy kevés igazán említésre méltó játék jelent meg Nintendóra. Később ugyan kijött egy Mario játék Super Mario Sunshine címen, ami annak ellenére, hogy a Super Mario 64 alapjain nyugszik, ez volt az első olyan fő Mario játék, amelyet komoly kritika ért. Elsősorban az irányítása miatt, ez a játék ugyanis a “bőség zavarában” szenved. Mariónak annyi mozgása van, hogy pontosan kellett kivitelezni a controllerrel, mert ha Mario mást csinál, attól vagy megsérülhet egy ellenség által, vagy visszamegy a pályán és újra lehet kezdeni. Nem egyszer jártam én is így és ez egy idő után rettenetesen tudott idegesíteni. Pedig maga a játék gyönyörű volt, küldetések terén pedig innovatív, de nagyon nehéz volt irányítani. Hasonló kritikákat kapott a Mario Kart: Double Dash!!, méghozzá a játék fizikáját. Az autók irányítása volt nehézkes, de a grafika is kidolgozatlan volt. Több grafikai elem (például a kormány) sokszögű volt, valamint pályákból sem volt sok. Viszont az All-Cup Tour mode (ahol mind a 16 pályán végig lehetett menni) és a jóval több karakter kétségtelenül előny volt, ahogy az is, hogy két karakterrel versenyezhettünk egyszerre, valamint két tárgy lehetett nálunk. Emellett jöttek a Pokémon játékok, F-Zero GX, valamint említésre méltó lehetne még a The Legend of Zelda: Twilight Princess, amit eredetileg GameCube-ra fejlesztettek, de mivel a Wii megjelenésekor jelent meg, ezért az új konzolra is kijött. Ez volt az első igazán realisztikus Zelda játék.

Annak ellenére, hogy még a Nintendo 64 eladásait is alulmúlta a GameCube, ezt a konzolt jobban életben tartotta a Nintendós közösség, köszönhetően az ekkor felfutó internetnek, fórumoknak. Nagyjából 2003-tól hozta egybe az internet a videojátékos közösségeket, így a Nintendósok is hamar megtalálták egymást. És azzal, hogy fórumokon beszélgettek a Nintendóról, ezáltal valamennyire köztudatban volt, ahogy a játékok is. Ezen segített még az ekkoriban szintén felfutóban lévő AnimeCon is, ahol a konzolrészlegen a PlayStation 2 mellett mindig megfért egy-egy Nintendo konzol.

Koncepcióváltás

2002-ben kapta meg Iwata Satoru a Nintendo elnöki székét Yamaguchi Hiroshitól, aki egyből látta, hogy a GameCube-ból ebben a formában nem lesz siker. Ezért a kötelezőket letudták a konzollal, de a következő generációra egyértelműen valami újjal, innovatívval akart előjönni. Belátta, hogy nincs értelme technikailag erős konzolt fejleszteni, ha nem ez alapján veszik az emberek a konzolokat. A GameCube drága konzol volt a maga idejében. 2002-es megjelenésekor Magyarországon 74.990 forint volt az ára. Ami technikai felszereltség okán indokolt is volt, de nem fogyott a konzol kellőképpen. Kevés üzletben is volt kapható, így az ára gyorsan lement 57.990 forintra. Csakhamar eljutott a Nintendo oda, hogy a GameCube-ot veszteséges lett gyártani. Az, hogy a Nintendo az üzleti éveiben végsősoron soha nem volt veszteséges, azt csak a Game Boy Advance-nek köszönhette. A kézikonzol kellőképpen sikeres volt, hogy kompenzálja a GameCube veszteségeit.

De a GameCube vesztesége arra késztette a Nintendo elnökét, hogy alapjaiban gondolja át a következő generációs konzol koncepcióját és ne feltétlen a technikai fejlettségre alapozza a konzol erényeit, hanem valami teljesen másra. Az eredmény pedig tudható, erről és ennek hátteréről lesz szó a következő részben, ahol a Wii és a Wii U kerül terítékre.

A cikk eredetileg az AniMagazin 61. számában jelent meg. A magazin ingyenesen innen tölthető le.

New Super Luigi U

Megjelenés Japán: 2013. június 19. (DLC-ként) 2013. július 13. (önálló játékként) Amerika: 2013. június 20. (DLC-ként) 2013. augusztus 25. (önálló játékként) Európa: 2013. június 20. (DLC-ként) 2013. július 26. (önálló játékként) Fejlesztő: Nintendo EAD Kiadó: Nintendo Műfaj: Platform Játékmód: 1-4 játékos Ár: £17.99 / €19,99 Online játék: nincs Amiibo-támogatás: nincs Méret: 731,4 MB Platform

2013-ben jubilált Mario testvére Luigi, hiszen akkor 30 éve debütált a Mario Bros.-ban. Ezen alkalomból több játék és kiegészítő jelent meg Luigi főszereplésével, melyekkel emlékezetessé tették a “Year of Luigi”-nak elnevezett 2013-as évet. Ennek egyik játéka a New Super Luigi U.

Amely lényegében a New Super Mario Bros. U módosított változata. Sokban hasonlít, de a Super Mario Bros.: The Lost Levels alapján Luigi magasabbra ugrik és jobban csúszik, amikor meg akarnánk állítani. A pályák lényegesen rövidebbek, de több ellenség és akadály van, ezáltal nehezebb átjutni egy pályán. Ha ez még nem lenne elég, a rendelkezésünkre álló idő mindössze 100 másodperc. Ebben a játékban Mario egyáltalán nem játszható karakter. Luigi a főszereplő, mellette szerepel a sárga és kék Toad, illetve Nabbit. Az eredeti játékban tárgyakat rabolt el Toad házából, azokat lehetett megszerezni. Itt játszható karakterként tér vissza. Ő az, aki nem sebződik, de nem tud segítő tárgyat felvenni, illetve Yoshin se tud lovagolni.

Tehát a lényeg itt is ugyanaz: Hercegnőt elrabolták a Koopalingek, Luigit és Toadot (Mario csak a sapkája “erejéig” látható a játékban) Bowser mechanikus karja messzire repíti, az Acorn Síkságig. A különbség nemcsak az, hogy Mario nem szerepel a játékban, hanem hogy Nabbit is csatlakozik hozzánk, tehát segítő karakterként avanzsál. Feladatunk ezúttal is ugyanaz, mint a korábbi Mario játékokban. 8 világon keresztül eljutni Bowser kastélyáig és megmenteni Hercegnőt. Ahogy szó volt róla, egyáltalán nem lesz könnyű dolgunk, hiszen hiába rövidek a pályák, azokon jóval több akadály és ellenség van jelen.

Ellenben ez a játék kiváló arra, hogy gyakoroljuk a más játékokban elsajátított képességeinket, hiszen a pályák alkalmasak arra, hogy ritmusra fussunk végig rajta, vagy akár az ellenségek csoportos ledózerolásával életeket szerezzünk. Ezért ez a játék inkább arra alkalmas (már csak az időlimit miatt is), hogy kiismerve a pályákat végigszaladjunk rajtuk, tehát gyakoroljuk vele a speedrunolást. Pont ezért mondanám azt, hogy nem nekem való ez a játék, hiszen jobban szeretem felfedezni a pályákat, lassan, már-már komótosan végigmenni rajtuk, semmint végigszaladni. Soha nem volt stílusom, hogy végigszaladjak a pályákon, ettől függetlenül biztos, hogy végig fogom vinni a játékot, már csak azért is, hogy gyakoroljam ezt a stílust. Maga a játék meg van annyira jó, hogy motivált legyek abban, hogy végigjátsszam.

A játékot persze többen is játszhatjuk. Magát a főjátékot is végigjátszhatjuk csapatban, illetve a New Super Mario Bros. U-ból megismert játékmódok ebben a játékban is elérhetők és játszhatók, csak természetesen Mario nélkül. Játszható a Challenge Mode, ahol egy meghatározott időn belül kell a pálya egy meghatározott részéig eljutni. Talán ebben a játékban jobban él a Boost Rush Mode, hiszen eleve sietni kell, hogy elérjük a pálya végét, hát itt aztán lehet azt gyakorolni. Végül ott van az érmegyűjtős Coin Battle is, amit itt is csak többen játszhatunk.

Mivel egy játék kiegészítéséről van szó, ezért nagyon többet nem lehet írni róla. Olyannyira, hogy az önálló játék már nem kapható külön, kizárólag a New Super Mario Bros. U-val együtt, mint "New Super Mario Bros. U + New Super Luigi U". Ezért is van az, hogy már digitális formában is csak a két játék együtt tölthető le. De azért látható, hogy annak ellenére, hogy ez csupán egy kiegészítés, meg van töltve tartalommal, ezért önálló játékként is érdemes volt megvenni. És mivel hamar egyesítették a két játékot, ezért külön a New Super Luigi U fizikai változatban ritkaságnak számít manapság. Kizárólag ez a változat játszható magában, digitális formában DLC-ként töltődik le a játék, amit csak a New Super Mario Bros. U-val együtt lehet játszani. Ezért is van az, hogy gyorsan összefésülték a két játékot. De érdemes a Luigi nevével fémjelzett játékot is külön végigvinni, hiszen kiváló kiegészítőről van szó és megizzaszt rendesen.

Grafika: 8/10 Játszhatóság: 9/10 Szavatosság: 6/10 Kihívás: 9/10 Zene / hang: 6/10 Hangulat: 8/10 + Kiváló kiegészítése az alapjátéknak. – Kezdő játékosoknak túl nehéz. 82%

New Super Mario Bros. U

Megjelenés Japán: 2012. december 8. Amerika: 2012. november 18. Európa: 2012. november 30. Fejlesztő: Nintendo Kiadó: Nintendo Műfaj: Platform Játékmód: 1-5 játékos Ár: £19.99 / €24.99 Online játék: Nincs Amiibo-támogatás: Nincs Méret: 13936,22 MB Platform

A Wii U sikerét nemcsak a rendkívül rossz marketing és a hibás üzleti döntések sorozata nehezítette meg, hanem gyenge Nintendós nyitócímek. Hiszen megszokhattuk, hogy a Nintendo egy-egy konzol kezdeti eladásait mindig valami nagyobb címmel lendíti meg, ami aztán be is írja magát a konzoltörténelem egyik legemlékezetesebb játékai közé. A Wii sikerére viszont annyira elkényelmesedett a Nintendo, hogy a Wii U-t kihagyta ebből a szórásból. Jött új Mario játék, örülhettünk a New Super Mario Bros. U-nak, de rövid is volt, ráadásul messze nem volt annyira korszakalkotó, mint az előző konzolok nyitócímei. Jobb, mint a New Super Mario Bros. 2, tehát érzékelhetően komolyan vette magát a Nintendo, de már nincs meg az a varázsa, mint a Nintendo DS-es, vagy akár a Wii-s New Super Mario Bros.-nak.

Természetesen szó nincs arról, hogy egy rossz játék lenne (ahogy a New Super Mario Bros. 2 sem volt az), megvannak a maga újításai, hiszen bejöttek új játékmódok, és megadták a módját, hogyan használhatjuk ki a Wii U GamePad érintőképernyőjét. De az biztos, hogy a nagy újítás nem a történetben keresendő, hiszen ugyanúgy Hercegnő lett elrabolva Bowser által, mint bármikor korábban. Most épp békés vacsorájuk közben jut eszébe Bowsernek és 7 alattvalójának (minek utána kiderült, hogy a 7 Koopaling nem a gyerekei) elrabolni Hercegnőt. Marióra, Luigira és a sárga és kék kalapos Toadra meg a “Mecha Hand” nevű szerkezettel jól rácsaptak, hogy ne árthassak bele ördögi tervükbe. Ennek következtében ők messzire repülnek, egészen az Acorn síkságig. Ott egy Acorn fának zuhannak, ahonnan sok Super Acorn esik ki. Bizony, ez lesz az új segítő tárgy hőseinknek a kalandjuk során.

És hát mivel hőseink messzire repültek, ezért 8 világot kell bejárniuk, hogy eljussanak Bowser kastélyáig és megmentsék Hercegnőt. A játékmenet teljesen ugyanolyan, mint a korábbi New Super Mario Bros. játékokban. Mario pályákon megy végig, hogy eljusson az adott világ kastélyáig, hogy megküzdjön az azt uraló Koopalinggel, majd végül Bowserrel, hogy végre megmentse Hercegnőt. A játék 2,5D-s, tehát oldalscrollozós játék, de mivel van háttere a pályáknak, ezért 3D-s hatást kelt. Ahogy szó volt róla, az új segítő tárgy az úgynevezett Super Acorn, mely hősünket Squirrel Marióvá változtatja. Ahogy a neve utal rá, Mario mókussá változik át, melynek két oldalán van egy-egy köpenyeg-szerűség van, mely által konkrétan repülni ugyan nem tud, de a Wiimote egyszeri megrázásával a magasba lendül, majd a folyamatos rázogatással lebegve ér földet. Repülőmókusok a valóságban is léteznek, róluk mintázták Mario képességét.

Az ellenségek közül is sok lesz az ismerős, és leginkább a sok újsonság hiányzik a játékból. A játékmenet teljesen ugyanaz, a zene pedig annyira nem innovatív, hogy még a világok zenéi is végig ugyanazok, csak persze a világ körülményeihez képest más dallammal hangszereléssel. Abban sincs változás, hogy ugyanúgy sztyeppékről indulunk, majd jön a pusztaság, majd átmegyünk a vízi, havas, erdős, hegyes világon, majd felmegyünk egészen a felhőkig, hogy végül megküzdjünk Bowserrel. A pályákon is a már jól megszokott zenék szólnak. Persze magukat a pályákat teljesen újratervezték és azokon most is élmény végigmenni. Örvendetes, hogy a pályák itt is inkább nehezebbek, mint a Wii-s New Super Mario Bros.-ban. Mert így legalább van némi kihívás, a Nintendo meg nagyon jól ért ahhoz, hogyan tegye a pályákat inspirálóan nehézzé. Tehát, hogy érezzük, hogy van kihívás a pályában, mégis olyan ötlekkel gazdagítják a pályákat, hogy élmény rajtuk végig menni. Ez a New Super Mario Bros. U-ban is megvan, alapvetően nagyon jó rajtuk játszani, de a pályák felépítése annyira hasonlít a korábbi New Super Mario Bros. játékokéhoz, hogy nem maradnak meg az emlékezetekben.

Sokak örömére Yoshi is visszatért, sőt hozta kisbarátait is. A Baby Yoshik különböző színekben pompáznak, színük szerint különböző képességeik vannak. Ez ismerős lehet a Super Mario Galaxy 2-ből. A sárga Baby Yoshi megvilágítja a sötét terepet, a piros (most egyszerűsítsünk) Baby Yoshi óriási léggömbbé fúvódik fel, neki köszönhetően lebeghetünk a magasban, a kék Baby Yoshi meg buborékokat lövell ki a szájából, melyek ha elkapnak egy ellenséget, három érmévé változnak, amit természetesen bezsebelhetünk.

Inkább játékmódok terén történt némi újítás, ugyanis a fő játék mellett ott van például a Challenge Mode, ahol meghatározott időn belül egy a pálya egy meghatározott részére eljutni. Ezeknek öt különböző módozata van. Aztán ott van a Boost Rush Mode, ami nagyon hasonlít a New Super Mario Bros. 2 Coin Rush módjához. Tehát adott három pálya, de nem a lehető legtöbb érmét kell a a pálya végére érve összegyűjteni, hanem egyszerűen csak eljutni az pálya végéig. Aztán, ha jönnek vele érmék, az csak bónusz. A Coin Battle-ben gyűjthetjük az érméket. Ezt csakis többen játszhatjuk. A lényeg, hogy a játék mindegyik pályáján játszhatunk, ahol már jártunk a főjátékban, és gyűjthetjük az érméket. Ez is hasonlóan a New Super Mario Bros. 2-höz számolatlanul jelennek meg az érmék extrában (csak épp aranygomba és virág nélkül), és több pályán megyünk végig. Természetesen az nyer, aki a legtöbb érmét összegyűjti. Nem mutatja a játék alatt, hogy állunk, mindig az adott pálya végén összegzi az érméket, és láthatjuk a jelenlegi állást. Ez egy plusz izgalmi faktor. Alapvetően jó ötlet, élvezetesek az extra játékmódok.

Szóval nem érdemes azt a forradalmat várni, mint a klasszikus Mario játékoktól, de elszórakozunk vele, és a maga sajátságos módján tartós szórakozást garantál. De az igazi innováció igenis hiányzik a játékból. A játékmenet, a pályák felépítése némi változtatástól eltekintve teljesen ugyanaz, mint a korábbi New Super Mario Bros. játékok esetében, valamint zenék tekintetében sincs semmi újítás. Viszont az jó dolog, hogy HD-ben játszhatunk, illetve az extrák is jól sikerültek. De nem csoda, hogy közel 10 év távlatából ez az utolsó New Super Mario Bros. játék. Persze, ott a New Super Luigi U és a Nintendo Switch-es újragondolt változat, de alapvetően ez az utolsó New Super Mario Bros. játék, és talán már nem is lesz folytatás. És talán így is van rendjén. Nem inflálták el annyira az egész sorozatot, hogy akár nevetség tárgya legyen, hogy sokadszorra ugyanazt kapjuk. Amik vannak, azokkal érdemes játszani, ahogy ezzel is.

Grafika: 8/10 Játszhatóság: 9/10 Szavatosság: 6/10 Kihívás: 7/10 Zene / hang: 6/10 Hangulat: 8/10 + A régi megszokott, könnyed Mario hangulatvilág – Kevés újítás, szinte csak a kötelező körök 82%

Super Mario Advance

Megjelenés Game Boy Advance Japán: 2001. március 21. Amerika: 2001. június 11. Európa: 2001. június 22. Wii U Japán: 2014. július 16. Amerika: 2014. november 6. Európa: 2016. március 10. Fejlesztő: Nintendo Kiadó: Nintendo Műfaj: Platform Játékmód: 1-4 játékos Ár: £6.29 / €6.99 Méret: 145,00 MB Platform

Sokan remake-konzolnak tartják a Game Boy Advance-et, ami nem is csoda, hiszen sok játék újragondolt változata jelent meg erre az egyébként fantasztikus kis gépre. Hogy ezt mennyire nem rejtették véka alá, arra bizonyíték az egyik nyitócím, a Super Mario Advance.

Mert miről is van szó? Super Mario Bros. 2 továbbfejlesztve. De igencsak! Érthető, hogy a rajongók egy része szkeptikusan vesz kezébe egy remake-et, főleg ha teljes áron adják el, hiszen minek venné meg még egyszer a játékot, amikor ott van eredetiben egy régebbi konzolra? Ám itt most másról van szó. A Super Mario Advance-ben olyan szinten van továbbfejlesztve a játék, hogy kis túlzással élve önálló játékként is titulálható. Az alapokat a SNES-es Super Mario All-Stars-ból vették át, ezt korszerűsítették grafikailag és zeneileg, bizonyítván, hogy a Game Boy Advance többet tud technikailag, mint a Super Nintendo. Bizony, többet tud, itt már nincs szükség Super FX chip-re, hogy az alakok valóban megnőjenek ne csak gyors váltakozással. Az alaptörténet ugyanaz, mint eredetileg. Mario álmában meglátott egy lépcsőt, melynek tetején levő ajtó egy titokzatos világba juttatja el hősünket. Kiderült, hogy ez az ajtó valóban létezik, és ha már megtalálta, akkor miért ne legyen itt a második (inkább harmadik, ha a Lost Levels-t is bevesszük kronológiailag) kalandja? A gonosz Wart bezárta a Subcon-okat egy vázába, és alattvalóival uralma alá vette az országot. A békakirály egy valamit nem szeret, a zöldségeket. Meg is van az "ellenszer".

Amint elkezdjük a játékot, máris több újdonsággal találkozunk: Pontokat számol a gép! És nem is szerénykedik velük, egy világra könnyen összegyűlhet a 100.000 pont. És már az első pálya elején találkozunk óriási ellenfelekkel. Persze nem kell félni tőlük, csak annyi, hogy kis időbe telik felemelni őket, de ugyanúgy el lehet dobni őket, mint a többi ellenséget. Ugyanis itt nem ráugrással kell megölni őket, annál kicsit tovább kell menni. Rájuk kell ugrani, és fel kell emelni őket, és rádobni egy másik ellenségre. De ugyanígy fel lehet szedni a földről a füveket, melyekből legtöbbször zöldségek jönnek ki. Ezeket ellenségekre rádobva szintén meg lehet ölni őket. Senki nem szereti a zöldséget itt. Mindenki ismeri a varázsitalt, mely egy ajtót nyit meg, ha ledobjuk. Ezekből több van, és a pályák nagyrészében, nem kettő, hanem három szív nyitható meg, így összesen öt lesz a pálya végére. Karaktereink beszólásaiból nincs sok, de azok szellemesek. A főellenségek is megszólalnak, mondják, hogy megbánjuk, hogy kikezdtünk velük. Tény, hogy Birdo hangja a legviccesebb, főleg annak fényében, hogy a japán leírás szerint ő valójában fiú. Amikor végeztünk egy pályával, ugyanúgy van lehetőségünk szerencsejátékot játszani. Legérdekesebb változás, hogy akár az összes addig megszerzett pénzünket beletehetjük a játékba, így természetesen a megnyert életek száma is megtöbbszöröződik. A pályák dizájnja lényegében nem változott, ugyanúgy néz ki mindegyik, mint SNES-en. Egy remake attól jó remake, hogy extrákat tartalmaz, így nincs vége, ha végigjátszottuk az alapjátékot, utána egy Yoshi challenge veszi kezdetét, itt minden egyes pályán két Yoshi tojás van elrejtve, ezeket kell megtalálni. Így lényegében kétszer visszük végig a játékot, ha mindent meg akarunk szerezni.

A másik játék a pakkban a Mario Bros., szintén grafikailag felújított változatban. Itt is ugyanaz a történet, amikor Mario és Luigi mint vízvezeték-szerelőként egy csatornát tisztítanak meg az ellenségektől. A talált érméket persze megtarthatják. A pályák mennyisége végtelen, lényegében addig játszhatjuk, amíg meg nem unjuk. És ne feledkezzünk meg a többjátékos mókáról, egyszerre akár négyen is játszhatjuk! Ez volt az első olyan játék, mellyel hirdette a Nintendo, hogy, hogy négy játékos egy kazettán játszhat. Persze nem véletlen van külön multi-card play, azt ugyanis elhallgatták, hogy ha egy kazettán játszunk, akkor csökkentett lehetőségeink vannak. De gyűjtögessük hát a pontokat, hogy minél több pontunk legyen! A játék lényege ugyanis ez, mivel végtelen, és nincs végső cél.

Remélhetőleg sokaknak megtetszett a játék. A grafika lényegében SNES-es színvonalú, feljavított sprite-okkal. A hosszúságára sem lehet panasz, főleg, hogy legalább kétszer kell végigjátszani a főjátékot, hogy megszerezzünk mindent. És akkor ne is beszéljünk a Mario Bros.-ról. A zenét is fejlesztették a SNES változathoz képest, főleg a beszédek miatt nagyon vicces. Ezek mind nagyban emelik a hangulatot, és tesznek róla, hogy egy igazi, a remake nevet méltán öregbítő játékot vegyünk kezünkbe. Ezek után nincs is mit mondani, mint hogy szerezzük hát be az egyik legmókásabb játékot, mely tele van ötletes extrával! Így indítani egy kézikonzolt, nem csoda, hogy 80 milliót adtak el belőle!

Grafika: 9/10 Játszhatóság: 10/10 Szavatosság: 9/10 Kihívás: 8/10 Zene és hangok: 10/10 Hangulat: 10/10 + A Mario játékokra jellemző hangulat + Rengeteg sok újdonság, mintha új játék lenne + Könnyű, precíz irányítás + Végigjátszás után is sok lehetőség van + Vicces beszólások 94%